Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

meg. A másik oldalon, északon és nyugaton, folytatódott a dzsungel. Nem
volt meredek domboldal, így egyik délután azt indítványoztam, hogy
kapaszkodjunk fel rajta. Ártatlan szavaim hallatán egészen megrémültek. A
legöregebb hindu komoly hangon figyelmeztetett, hogy kivihetetlen a
tervem. Szent hely az a dombtető, varázserejű akadályok állják ott útját az
embernek. Ha halandó lép arra a földre, megláthatja az istenséget, s akkor
megőrül vagy megvakul.
Nem makacskodtam tovább, de éjjel, mikor már mindenki aludt,
csendben kilopóztam a kunyhómból, és nekiindultam a lankás
domboldalnak. Nem volt út, lassan haladtam a bozótban.
A látóhatáron állt a hold. Fokozott figyelemmel vettem szemügyre
mindent, mintha sejtettem volna, hogy milyen fontos nap előtt állok, életem
talán legfontosabb napja előtt. Ma is emlékszem még az avar sötét, szinte
fekete árnyalataira. Hajnalodott, mégsem énekelt egyetlen madár sem az
egész dzsungelban.
Húsz-harminc percnyi mászás után elértem a fennsíkot. Nyomban
észrevettem, hogy hűvösebb van, mint a domb tövében fekvő, fülledt
faluban. Felfedeztem, hogy az még nem a csúcs, csak amolyan teraszféle,
nem is túl nagy, és hogy a hegy felőli szárnyon még felfelé terjed a
dzsungel. Egyszeriben szabadnak éreztem magam, mintha csak börtönélet
lett volna a faluban eltöltött idő. Az sem bántott, hogy rá akartak szedni a
helybeliek; gyerekek, gondoltam magamban.
Ami a tigrist illeti... A sok kudarc már letörte a kíváncsiságomat, a
hitemet, és mégis, szinte gépiesen, nyomok után kutattam.
Repedezett, homokos volt a talaj. A kétségtelenül kicsiny, szerteágazó
hasadékok egyikében ismerős színt pillantottam meg. Hihetetlen, de az
álombeli tigris kék színe volt. Bár sose láttam volna! Alaposan szemügyre