Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Akkoriban alakult ki az a szokásom, hogy a kövekről álmodom. Nem
tért vissza az álomkép minden éjszaka, s ez reményteli kiúttal kecsegtetett,
csakhogy abból is egykettőre rettegés lett. Nagyjából mindig ugyanazt
álmodtam. A kezdet már sejtette a félelmetes véget. Egy korlát, egy lefelé
gyűrűző, vas csigalépcső, aztán egy pince vagy pincerendszer, mely még
mélyebbre vezet, le a csákánnyal kivájt újabb lépcsőkhöz, a kovács- és
lakatosműhelyekhez, a tömlöcökhöz és a mocsarakhoz. Az alján pedig, a
várva várt repedésben, a kövek, amelyek ott Behemóttal és Leviatánnal is
azonosak, vagyis azokkal az állatokkal, amelyek az Írásban az Úr
oktalanságát példázzák. Aztán remegve felébredtem, s valóban ott voltak a
kövek a fiókban, s bármely pillanatban átalakulhattak.
Azontúl másképp bánt velem a falu. Azt tudták, hogy valamiképpen
megérintett a korongok istene – a korongokat ők kék tigriseknek hívták –,
de azért vétkesnek tartottak, amiért meggyaláztam a dombtetőjüket.
Bármely pillanatban, éjjel vagy nappal lesújthatott rám az istenek büntetése.
Nem mertek rám támadni, nyíltan a tettemet sem kárhoztatták, de
észrevettem, hogy egytől egyig vészesen alázatosak lettek. Többé nem
láttam azt a gyereket sem, aki annak idején játszott a korongokkal. Féltem,
hogy megmérgeznek vagy leszúrnak. Egy reggel aztán, még pirkadat előtt,
megszöktem a faluból. Úgy éreztem, az egész falu engem kémlel, s hogy
távozásommal megkönnyebbülnek. Az óta a bizonyos első reggel óta senki
sem akarta megnézni a köveket.
Visszatértem Lahore-ba. A zsebemben volt a maréknyi korong.
Könyveim otthonos világában sem leltem meg az áhított nyugalmat. Úgy
éreztem, hogy tovább él a bolygónkon az a gyűlöletes falu, a dzsungel,
akárcsak a bozótos domboldal s a fennsík, a fennsíkon a sok apró repedés, a
repedésekben a sok kő. Álmaimban összekeveredtek és megsokszorozódtak