Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

féltem –, hogy mind eltűnik. Még a kísérletezés elején rájöttem, hogy
egyetlen különválasztott korong nem gyarapszik, s nem is tűnik el.
A négy alapműveletet – összeadás, kivonás, szorzás, osztás – persze
nem lehetett elvégezni velük. Ellenszegültek a kövek a számtannak és a
valószínűségszámításnak is. Negyven korongot el lehetett osztani kilences
csoportokba; ha pedig továbbosztottam a kilenceseket, esetleg háromszázat
kaptam. Nem tudom, mennyit nyomtak. Mérleggel ugyan nem mértem meg
őket, de biztos vagyok benne, hogy könnyűek és állandó súlyúak voltak. A
színük mindig az a bizonyos kék volt.
Ez a kísérletezés mentett meg az őrülettől. Miközben a köveket
forgattam – melyek, íme, romba döntik a matematika tudományát –, bizony
gyakran eszembe jutottak egy görög férfiúnak a kövei, az első számok
megteremtői, amelyek a „kalkulus” szót adták oly sok nyelvnek. Kövekkel
kezdődött a matematika története, gondoltam magamban, s íme, kövekkel is
ér véget. Ha Püthagorasz ezekkel számolt volna...
Egy hónap múlva megértettem, hogy kibogozhatatlan a rejtély. A
korongok legyőzhetetlenek, s mégis állandó kísértést éreztem, hogy
megérintsem őket, hogy ismét tapasztaljam a bizsergetésüket, hogy
ledobván őket lássam, miként gyarapodnak vagy épp fogynak, s
megszámoljam, hogy páros vagy páratlan lett-e az összeg. Lassan már attól
féltem, hogy hatásuk átragad a tárgyakra, különösképpen az ujjaimra,
melyek oly szívesen forgatták őket.
Elhatároztam, hogy néhány napig szüntelenül a kövekre fogok
gondolni, hiszen tudtam, hogy csak ideig-óráig feledkezhetem meg róluk, s
aztán annál fájdalmasabb újraélni a kínokat.
Február 10-én egész éjjel nem jött álom a szememre. Hajnalig sétáltam,
amikor is elértem a Wazir Khan-mecsethez, s beléptem a kapun.