Shakespeare emlékezete
Van, aki Goethéért rajong, van, aki az Edda-versekért vagy a kései
Nibelung-énekért; nekem Shakespeare lett a végzetem. Még ma is az,
mégpedig úgy, ahogy azt senki sem gyanította, csak egyetlenegy ember,
Daniel Thorpe, aki a minap halt meg Pretoriában. És még valaki, de annak
sosem láttam az arcát.
Hermann Soergel a nevem. Az érdeklődő olvasó talán már forgatta
Shakespeare kronológiája című munkámat, amiről hajdan azt hittem, hogy
nélkülözhetetlen a jó szövegértéshez, s amelyet több nyelvre, még
spanyolra is lefordítottak. Az sem lehetetlen, hogy emlékszik az olvasó arra
a hosszas vitára is, ami egy bizonyos szövegjavítás körül forgott, amit
Theobald toldott be az 1734-es kritikai kiadásba, és azóta is a kánon
vitathatatlan része. Ma meglepődve látom, milyen faragatlan hangnemben
íródtak azok a szinte már idegen oldalak. 1914 táján írtam egy tanulmányt –
nem jelentettem meg –, amelyben azt elemzem, hogy milyen összetett
szavakat talált ki Homérosz-fordításához a hellenista és drámaíró George
Chapman, és hogy velük – teljesen gyanútlanul – az angolszász forráshoz
(Ursprung) közelítette az angol nyelvet. Sose gondoltam volna, hogy
egyszer majd ismerősen cseng a hangja, amelyre most épp nem
emlékszem... Van még egy monogramos különnyomatom is, s ezzel, azt
hiszem, a teljes irodalmi munkásságomat felsoroltam. Nem tudom, hogy
hozzá szabad-e tennem még azt a kiadatlan Macbeth-fordítást is, amibe
azért vágtam bele, hogy eltereljem a figyelmem Otto Julius fivérem