haláláról, aki 1917-ben a nyugati fronton esett el. Nem jutottam a végére;
megértettem, hogy az angol nyelv – előnyére – két regiszterrel rendelkezik,
germános és latinos hangszínnel, a német ellenben, bár dallamosabb nyelv,
meg kell hogy elégedjék eggyel.
Említettem az imént Daniel Thorpe nevét. Egy Shakespeare-
kongresszuson Barclay őrnagy mutatta be. Nem mondom meg, hol és
mikor; jól tudom, hogy az efféle pontosítás tulajdonképpen ködösítés.
Daniel Thorpe-nak nem annyira az arca fontos – részleges vakságom
csak segíti a felejtést –, hanem közismert boldogtalansága. Ahogy telnek az
évek, sok mindent színlelhet az ember, csak boldogságot nem. Daniel
Thorpe-ból szinte érezhetően áradt a mélabú.
Egy hosszú ülés után azon kaptuk magunkat, hogy ránk esteledett egy
kocsmában. Hogy igazán Angliában érezzük magunkat (hisz ott voltunk), a
megszokott ónkorsókból ittuk a langyos barnasört.
- Pandzsábban – mondta Barclay őrnagy – egyszer felhívták a
figyelmemet egy koldusra. Egy iszlám hagyomány szerint Salamon király
egy gyűrű jóvoltából értette a madarak nyelvét. A fáma szerint annak a
koldusnak a birtokában volt a gyűrű. Oly felbecsülhetetlen volt az értéke,
hogy sosem sikerült eladnia, és a koldus a lahore-i Wazir Khan-mecset
egyik udvarán lehelte ki a lelkét.
Felötlött bennem, hogy Chaucer előtt sem volt ismeretlen a varázsgyűrű
legendája, de ha megemlítem, biztosan elrontom Barclay történetét. - És mi lett a gyűrűvel? – kérdeztem.
- Eltűnt, ahogy az már a varázstárgyakkal lenni szokott. Talán a mecset
egyik eldugott zugában lapul, vagy valakinek az ujján, aki olyan vidéken él,
ahol nincsenek madarak.