Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

A főképp könyveknek szentelt életem során kevés regényt olvastam, és sok
esetben bizony csak a kötelességtudat vitt el az utolsó oldalig. Ugyanakkor
novellákat mindig is olvastam és újraolvastam. Stevenson, Kipling, James,
Conrad, Poe, Chesterton, Lane Ezeregyéjszakája, Hawthorne egy-egy írása
megszokott olvasmányom, amióta az eszemet tudom. Az az érzés, hogy a
nagy regények, mint például a Don Quijote és a Huckleberry Finn
gyakorlatilag alaktalanok, csak megerősítette a novellaforma iránti
lelkesedésemet, hisz abban nélkülözhetetlen a mértékletesség és az, hogy
világos legyen, hol a mű eleje, közepe és vége. Íróként azonban évekig úgy
gondoltam, hogy a novella meghaladja az erőmet, és csak félénk
prózakísérletek hosszú, kerülőutakkal tarkított sora után ültem le igazi
novellát írni.
Hat évemben került, 1927-től 1933-ig tartott, míg eljutottam az
Hombres pelearon túlzottan affektáló vázlatától az első kimondottan
novellaszerű írásig, amelynek Férfi a rózsaszín utcasarkon a címe. Meghalt
egy barátom, Don Nicolás Paredes, aki egykor politikai kiskirály és híres
hamiskártyás volt az Északi negyedben, és szerettem volna megőrizni
valamit a hangjából, az anekdotáiból és sajátos mesélő stílusából.
Kiizzadtam minden oldalt, elszavaltam minden mondatot, és igyekeztem
egészen hűen felidézni a beszédmódját. Akkoriban kint laktunk
Adroguéban, és mivel tudtam, hogy anyám buzgón ellenezni fogja a témát,
hónapokon át titokban dolgoztam. Eredetileg Hombres de las orillas
(Külvárosi férfiak) címmel jelent meg a Crítica nevű bulvárlap általam
szerkesztett szombati mellékletében. Félénkségből, és mert méltatlannak
éreztem magamhoz az írást, álnéven jelentettem meg – egyik ükapám,
Francisco Bustos nevét vettem kölcsön. A történet ugyan zavarba ejtően
népszerű lett (ma csupán színpadiasnak és modorosnak találom, a