Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Szavamat adtam, hogy úgy lesz. Paradox módon akkor már egészen ismert
író voltam – csak a könyvtárban nem. Emlékszem, egy kollégám egyszer
felfigyelt egy enciklopédiában egy bizonyos Jorge Luis Borges nevére – ez
elgondolkoztatta, hogy eshet egybe így két név és születési dátum. Azokban
az években időnként kaptak a városi dolgozók jutalomként egy kiló
mateteát. Néha esténként, ahogy kisétáltam a tízsaroknyira járó
villamoshoz, eleredtek a könnyeim. Ezek a felülről kapott, apró ajándékok
még jobban éreztették, hogy mennyire hitvány és lehangoló az életem.
Ahogy villamoson jöttem-mentem, napi néhány óra olvasással átrágtam
magam az Isteni színjátékon; a Purgatóriumig John Aitken Carlyle
prózafordítására támaszkodtam, onnan a felfelé vivő úton már magam
mentem. Minden könyvtári feladatot elvégeztem a munkaidő első órájában,
aztán elbújtam a pincében, és a maradék öt órát olvasással és írással
töltöttem. Emlékszem, hogy így olvastam el Gibbon hatkötetes művét, A
római birodalom hanyatlása és bukását, Vicente Fidel Lópeztől a
sokkötetes Historia de la República Argentinát (Az argentin köztársaság
története). Olvastam Léon Bloyt, Claudelt, Groussacot és Bernard Shaw-t.
A szabadnapokon Faulknert és Virginia Woolfot fordítottam. Egy ponton
előléptettek egészen a harmadtisztviselő szédítő magasságáig. Egy reggel
anyám riasztott, elkéredzkedtem: épp időben értem oda haldokló apámhoz.
Hosszan agonizált, és türelmetlenül várta a halált.
1938-ban – abban az évben halt meg apám – karácsony este súlyos
balesetet szenvedtem. Egy lépcsőházban szaladtam felfelé, és hirtelen
éreztem, hogy valami végighúzza a fejbőrömet. Egy frissen festett szárnyas
ablak horzsolt meg. Bár elsősegélyben részesültem, elfertőződött a seb,
körülbelül egy hétig nem tudtam aludni, magas lázam és hallucinációim
voltak. Egyik este elvesztettem a beszélőképességemet, azonnali műtétre