Engem kineveztek igazgatónak, de arra már nem vették a fáradságot, hogy
őt elbocsássák.
Újabb örömben volt részem, amikor egy évvel később megtettek az
angol és amerikai irodalom professzorának a Buenos Aires-i Egyetemen.
Más jelöltek fáradságot nem kímélve lajstromozták a fordításaikat,
cikkeiket, előadásaikat és egyéb eredményeiket. Én csupán egyetlen
megállapítást tettem: „Én egész életemben akaratlanul is erre a pozícióra
készültem.” Győzött ez az egyszerű megközelítés. Felvettek, és tíz-tizenkét
boldog évet töltöttem az egyetemen.
Gyerekkoromtól kezdődően fokozatosan vakultam meg. Olyan volt, mint
egy lassú, nyári alkonyat. Nem volt benne semmi fennköltség vagy
drámaiság. 1927-től fogva nyolc szemműtéten estem át, de az 1950-es évek
végétől – akkor írtam Az ajándékok versét – írás és olvasás tekintetében vak
vagyok. A vakság családi örökség; dédapám, Edward Young Haslam
szemműtétjéről hajdan beszámolót közölt a Lancet című londoni orvosi
folyóirat. Úgy látszik, a vakság a Nemzeti Könyvtár igazgatói közt sem
ritka. Két jeles elődöm, José Mármol és Paul Groussac is erre a sorsra
jutott. Az említett versemben elmondom, hogy Isten milyen fejedelmi
iróniával adott nekem egyszerre nyolcszázezer könyvet és hozzá a homályt.
A vakságnak szembeötlő következménye, hogy fokozatosan lemondtam
a szabadversről a klasszikus verselés javára. Tulajdonképpen a vakság
hatására tértem vissza a költészethez. Mivel nem írhattam piszkozatokat, a
memóriámra kellett hagyatkoznom. Nyilvánvalóan könnyebb emlékezetben
tartani verset, mint prózát, ahogy könnyebb szabályos, mint kötetlen
versformákra emlékezni. A kötött vers, hogy úgy mondjam, hordozható. Az
ember sétálhat az utcán, vagy utazhat a metrón, miközben szonettet