Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

komponál vagy csiszolgat, hisz a rím és a versláb segíti az emlékezetet.
Ezekben az években sok tucat szonettet és hosszabb költeményt írtam
négysoros, tizenegy szótagos strófákban. Én abban a hitben voltam, hogy
Lugonest követem, de a kész versek láttán a barátaim – sajnálattal –
közölték, hogy nem hasonlítanak rá. Későbbi verseimben mindig van egy
narratív szál. Tulajdonképpen én a versekhez is cselekményt gondolok ki.
Lugones és köztem talán az a legnagyobb különbség, hogy ő a francia
irodalmat tekintette mintaképének, és szellemiekben a francia világban élt,
nekem ellenben az angol irodalom az irányom. Ebben az újfajta versírásban
sosem igyekeztem versciklusokat építeni, mint korábban, hanem minden
darab főképp önmagáért érdekelt. Így aztán olyan különböző témákról írtam
verseket, mint Emerson és a bor, Snorri Sturluson és a homokóra,
nagyapám halála és I. Károly lefejezése. Igyekeztem irodalmi hőseimet is
összeszedni: Poe, Swedenborg, Whitman, Heine, Camões, Jonathan
Edwards és Cervantes. Kellő tisztelettel adóztam a tükröknek, a
Minótaurosznak és a késeknek is.
Mindig is vonzott a metafora, és ez a rokonszenv elvezetett az egyszerű
szász kenningekhez és túlbonyolított óészaki társaihoz. Már 1932-ben írtam
róluk egy esszét. Egyszerre izgatott és zavarba hozott az a furcsa ötlet, hogy
ha csak lehetett, egyszerű főnevek helyett metaforákat használtak, és hogy a
metaforáik éppúgy lehettek hagyományosak, mint önkényesek. Később arra
a feltételezésre jutottam, hogy ezeknek a figuráknak nemcsak az a céljuk,
hogy fényes pompával megalkotott szóösszetételekkel örömöt szerezzenek,
hanem az is, hogy megfeleljenek az alliterálás követelményeinek. A
kenningek önmagukban nem különösebben szellemesek, nem nagy
fegyvertény, ha a hajót „tenger-csődör”-nek, a nyílt tengert pedig „bálna-
útnak” hívjuk. Az óészaki szkaldok egy lépéssel tovább mentek, amikor a