találták a Kairóból jött férfit, és bambuszbottal úgy elnáspángolták, hogy
majd belehalt. Két napra rá tért magához a börtönben. A kapitány behívatta,
és megkérdezte: »Ki vagy te, honnan jöttél?« Így felelt: »Kairó híres
városából jöttem, Mohamed El Magrebí a nevem.« A kapitány
megkérdezte: »Mi hozott Perzsiába?« Gondolta a férfi, megmondja az
igazat, és előadta: »Álmomban azt parancsolta nekem egy ember, hogy
jöjjek Isfahánba, mert ott a szerencsém. Most itt vagyok Isfahánban, és úgy
látom, bizonyára a tőled kapott alapos vesszőzés az én megígért
szerencsém.«
E szavak hallatán úgy kacagott a kapitány, hogy még a bölcsességfogai
is kilátszottak, aztán így szólt: »Balga, hiszékeny ember, én háromszor
álmodtam már, hogy van Kairóban egy ház, a végében egy kert, a kertben
egy napóra, a napórán túl egy fügefa, a fügefa mögött egy szökőkút, a kút
mélyén pedig egy kincs. És egyáltalán nem adtam hitelt ennek a
hazugságnak. Te bezzeg, ki ördög-öszvér sarja vagy, városról városra jártál,
egyedül az álmodban bízva. Nem szeretnélek még egyszer Isfahánban látni.
Fogd ezt a pénzt, és lódulj.«
A férfi fogta a pénzt, és visszatért a hazájába. És a kertjében (mely
azonos volt a kapitány álmában szereplővel) kiásta a kincset a szökőkút
mélyéről. Így áldotta meg Isten, így jutalmazta és emelte fel. Isten, a
Nagylelkű, a Titokzatos.”
(Az Ezeregyéjszaka meséi, 351. éjszaka)