Sławomir Mrożek - A túlvilág titkai és más történetek

63

Mi keen

A parkban összetalálkoztam egy gyermekkori barátommal. Utolsó
találkozásunk óta nyolcvan év telt el.

• Pompásan nézel ki! — kiáltottam, amikor megpillantottam. —
  Semmit se változtál.


• Ugye? Az az igazság, hogy rendkívül jól tartom magam. Hát te?
  „Jobban, mint te, vén trotty — gondoltam magamban. — Szinte
  hihetetlen, hogy egyidősek vagyunk. Én még mindig fiatalnak
  látszom, te viszont siralmas látványt nyújtasz.”
  De hangosan ezt mondtam:
  — Én bizony öregszem.
  — Mondd el, hogyan?!
  Örömködése elvette a kedvem a képmutatástól. Udvariassággal
  kellett volna viszonoznia az én udvariasságomat.


• Úgyse hiszed el.
  — Mondd csak, ne zavartasd magad, szívesen hallgatom.
  „Ostoba fráter – állapítottam meg magamban. — Nem jött rá, hogy
  csak udvariasságból hazudok, komolyan vette a bókjaimat, s ráadásul
  azt akarja, hogy meséljek neki az én állítólagos öregedésemről, én,
  aki hozzá képest fiatalnak látszom! Nem érzékeli a kettőnk közötti
  különbséget? Ostoba és pimasz.”


• Hát, talán a hallásom romlik kissé.


• Azt mondod, kissé? Mit jelent ez a kissé?...


• Mi? Beszélj hangosabban, nem hallom.


• Jól van, nagyon jól van! – mondta a kezét dörzsölve. – És mi
  bajod még?


• Hát, talán rosszabbul látok.


• Ne mondd! Tényleg rosszabbul látsz?
  Nem tetszett nekem ez a nagy lelkesedés.


• De csak kedden és pénteken.


• Ez elmúlik, elmúlik, majd hétfőn és szerdán is rosszabbul fogsz
  látni. És a szíved? A tüdőd? Vagy egy kis isiász? Szaggatás a
  csontjaidban? Na és az epéd?...
  Ekkor elhallgatott, mert kiesett az egyik lába. Lehajoltam, hogy
  felvegyem. Nagyot roppant a derekam, de mit meg nem tesz az
  ember a barátjáért.