87
Vizuális tréfa
Van két terrierem, gyakran sétáltatom őket a parkban, és ugyancsak
gyakran találkozom ott egy már nem fiatal emberpárral, amelynek
viselkedése eltér azon járókelők szokásos viselkedésétől, akikkel
sétáink során találkozni szoktam. Mi több, a nő —nyilván a feleség —
viselkedése is eltért a férj viselkedésétől. A férfi már messziről
örömmel üdvözli a kutyáimat, integet nekik, amikor pedig
elhaladunk egymás mellett, szemmel láthatóan szeretne közelebbi
ismeretséget kötni ebeimmel, a nő viszont határozott ellenszenvvel
néz terrierjeimre, s miután elhaladtunk egymás mellett, néha hallom,
hogy dühös szemrehányást tesz férjének, majd házastársi perpatvar
kerekedik. Mindez olyan szabályossággal ismétlődik nap mint nap,
hogy már el sem tudtam képzelni a sétát e találkozás s a találkozás
ilyetén rendje nélkül.
Ez okból ugyancsak meglepődtem, amikor egy szeptemberi délután
nem láttam a parkban a szokás szerint velem szemben közeledő párt,
s még inkább meglepődtem, amikor észrevettem a férfit egy padon
üldögélve — egyedül. Láttunkra, mint mindig, megörült, és integetni
kezdett — legalább ennyi megmaradt a dolgok régi rendjéből —, sőt
oda is kiáltott: „Halló!” Ezért illendőnek véltem megállni, ő pedig
nagy szívélyességgel a mellette lévő helyre mutatott.
— Szereti a kutyákat, ugye? – kérdeztem leülve mellé.
- A kutyákat? Mondjuk.
- Elnézést, de az volt a benyomásom, hogy ön nagy kutyabarát, a
terriereket legalábbis imádja. - Ó, igen! A kutyák mint olyanok nem érdekelnek, de a terriereket
imádom. - Akkor miért nem tart legalább egyet?
- Egy terrier fabatkát sem ér, mint ahogy három vagy négy sem.
Terrierből kettő kell. - Akkor miért nem tart két terriert?
— A feleségem ki nem állhatja őket.
— Ó, igen, ezt észrevettem. - Valahányszor hazaérünk az ön terrierjeivel való találkozás után,
azt állítja, részeg vagyok, és botrányt csap. Sajnos, kissé eltúlozza a
dolgokat, de azért van némi igazság abban, amit mond.