18
A játékszenvedély
A Könyvelő és az Előadó egy idő óta munka után önként bent maradt
az irodában — és késő éjszakáig ki se mozdult. Az Elnök agyba-főbe
dicsérte őket szorgalmukért, ezért úgy döntöttem, csatlakozom
hozzájuk, már csak azért is, mert az a hír járta, hogy prémiumot
kapnak.
Szóval én is bent maradtam. Ülünk a lámpafényben, ők ketten
mintha kissé idegesek volnának, fel-felállnak, ide-oda járkálnak a
szobában, a szemük sarkából engem mustrálgatnak. Végül
összedugják a fejüket, sutyorognak, majd e szavakkal fordul hozzám
a Könyvelő:
- Az a helyzet, kolléga, de senkinek se szóljon róla, hogy mi itt...
hogy is mondjam... szóval játszunk, mondhatni, totózgatunk. Rövid
időre leoltjuk a lámpát, előbújnak a csótányok. Felkapcsoljuk a
lámpát, a csótányok menekülni kezdenek. Akkor mindenki választ
magának egy példányt, s fogadunk, nem nagy tétben, tíz, legfeljebb
húsz złotyban, hogy kinek a csótánya a leggyorsabb, és akié elsőként
ér a lyukba, elsőként tűnik el, az nyert. Nem akar beszállni?
Miért ne? Nyomban leoltottuk a lámpát, a Könyvelő húszig
számolt, aztán felkapcsoltuk. Tíz złotyt tettem egy nagy csótányra,
amely, a csüdjét tekintve, meglehetősen erősnek látszott. De kiderült,
hogy még tapasztalatlan vagyok, veszítettem. Bár a csüdje erős volt,
nem bírta szuflával.
Belemelegedtem a játékba. Most már hárman üldögéltünk
éjszakánként az irodában, egészen hajnalig. Az Elnök azt se tudta,
hová legyen a csodálkozástól. Megígérte, hogy felterjeszt bennünket
valamilyen kitüntetésre.
A kollégák megirigyelték a dicsőségünket. Hamarosan a Raktáros
is jelentkezett túlórázásra, hogy — mint mondta — ily módon
járuljon hozzá az ország gyors újjáépítéséhez. Mit tehettünk volna,
befogadtuk magunk közé. Szerencsére ő is kedvelte a
szerencsejátékokat. Sőt sikerült cuppogás-féle hanggal galoppra
bírnia a csótányokat. A szalmaszállal való ösztökélést tiltották a
játékszabályok.
Minden a lehető legjobban alakult. Az Elnök dicsérő levelet írt
rólunk a felettes hatóságnak, bennünket pedig arra kért, nehogy