49
Amikor a vándor...
Amikor a vándor a völgy közelébe ért, hálaadó harangszó ütötte
meg a fülét, amikor aztán lement a völgybe, nagy ünnepség közepébe
csöppent. Egy háza előtt üldögélő öregembertől megkérdezte, mi az
oka a nagy örömnek.
- Ünnepelünk – válaszolta az öreg –, mert kiderült, hogy a
szörnyűséges sárkány, amely emberemlékezet óta uralkodott rajtunk,
nem is igazi sárkány, csak lécekből, kartonból fabrikált makett. - De akkor hogy tudott uralkodni rajtatok? – kíváncsiskodott a
vándor. - Hát, rendesen, ahogy a sárkányok szoktak. Hét szüzet és hét ifjút
falt föl évente, akiket feláldoztunk neki. - De hát hogyan falta föl őket, ha kartonból volt?
Közben a karneváli maskarákba öltözött lakosok körbefogták az
öreget meg a vándort, és figyelték a beszélgetést. - Én igazából nem is tudok semmit – szólt az öreg, és elhallgatott.
- Nem hiszed, hogy fölfalta őket? – kérdezte az egyik helybéli, az,
aki tudós akadémikusnak volt öltözve. - Elhiszem, de nem lehet, hogy akkor az nem kartonsárkány volt,
hanem igazi? - Hé, polgártársak! – kiáltott az akadémikus. – Van itt egy alak,
aki sötét babonáknak hódol, középkori mesékben hisz. - Takarodj innen! – kiáltozták a többiek kórusban.
- Hát akkor talán nem falta föl őket... – védekezett a vándor. –
Talán csak úgy tűnt fel nektek... - Hé, emberek! Ez az alak a mi áldozataink emlékét ócsárolja!
- Takarodj innen! – kiáltozták ugyanazok, ugyanúgy kórusban.
- A legnagyobb örömmel – szólt a vándor, s futásnak eredt, ahogy
a lába bírta. Az ünneplő lakosok egészen a völgyet záró hegyekig
kergették, csak aztán tértek vissza, hogy folytassák az ünneplést.
A vándor pedig megesküdött magában, hogy a furcsa várost
messziről elkerüli, és más vidékre vándorolt.
Szenyán Erzsébet fordítása