Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

egynéhány szeme, szendertől megszállva, de közben
más szeme még éber. Megkérdi, mivelhogy a nádsíp
csak nemrég készült, hogyan is készült el a nádsíp.
"Hűs hegyek aljában," felel ő, "élt Arcadiában,
élt a hamadryasok közt egy nonacrisi híres
szép naias, kit amott Syrinxnek hívtak a nimfák.
Sok satyrust, ki utána futott, játszott ki nem egyszer,
s más olyan isteneket, kik az erdőn, réteken élnek.
Ortygie istennőjét tisztelve követte
nagy szűzességben. Felövezve, dianai módon
járt, s azt vélték volna, hogy ő Latonia, hogyha
íve kezében nincs szaruból, amazé meg aranyból.
Így is megtévesztő volt. Megtért a Lycaeus
dombjáról, Pan látja: fenyő-koszorúzva elébe
íly szókkal járul..." most szólott volna a szókról
s mint menekült, esdést megvetve az úttalan úton
akkor a nimfa, egész Lado lassú folyamának
partfövenyéig; s mert a hab ott fékezte futását,
kérte, hogy átváltoztassák, sok vízbeli húgát;
és hogy Pan, amikor Syrinxet vélte ölelni,
teste helyett a folyó nádját szoritotta kezével;
és hogy amint sóhajt, nádak közt szállva a szellő
mint váltotta szavát szellő-susogásu panasszá;
és hogy ez édes hang, hogy ez új lelemény megigézte
Pant, s "Ez az egyesülés kettőnk közt megmarad!" így szólt;
és hogy egyenlőtlen nádszálakat összekötözve
lágy viaszával, a lányka nevét vele őrzi örökre.
Ezt volt mondandó Mercur, s hát látja: az őrnek
már minden szeme elnehezül s álomra csukódik.
Halkul a hangja tehát, nosza mélyiti menten az álmát,
lankadozó szemeit bűvös pálcája simítja.
S görbe vasát sebesen beleszúrja a szunnyadozóba
ott, hol a nyak meg a fej nő egybe, s a szirt tetejéről
vérmocskolt tetemét letaszítja, bevérzi a sziklát.
Fekszel hát, Argus; sok fénye megannyi szemednek
mind kialudt, száz volt a szemed, s egy éjszaka hullt rá.
Száz szemeit Saturnia most veszi és madarának
tollazatát, íly csillag-gyönggyel dísziti farkát.
Föllángol dühe is, csöppet se halasztja haragját:
mert lelkébe, szemébe taszít riadalmas Erinnyst
vágytársnőjének, fullánkot fúr kebelébe,
és a világnak egész kerekén rémíti futásra.
Nílus, e nagy bolygás legvégső célja te voltál!
Téged elért, s akkor lerogyott térdére a parton,
s hátraszegett nyakkal, magasan föl az égre emelte
arcát (mert ezt tudta csupán), föl a csillagos égig,
s nyögve-zokogva panaszt küldött csupa bús bőgéssel
föl Jupiterhez, a kínjainak hogy vesse a végét.
Ez meg, a karjával felesége nyakát megölelte,
s vesse a bűnhődés végét, kérlelte: "Ezentúl