Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

elfordult fővel szúrt kést kitakart kebelébe.
Omlott földre a lány lassan, lankadt ina-térde,
és remegéstelen-arcu maradt végpillanatáig;
s volt még gondja reá, hogy amit kell, fedje-takarja,
elhulltában is így őrizte a szűzi szemérmet.
Trójai nők vették karjukra, s a Priamidáknak
sorsa felett sírtak, s hogy e ház vért míly sokat ontott;
érted sírtak, szűz, s aki voltál büszke királynő
nemrég, hercegek anyja, virágzó Ázsia dísze,
s most rossz zsákmányrész; kit tán diadalmas Ulixes
el se fogad, ha talán nem nézi, hogy anyja te voltál
Hectornak: s Hector gazdát anyjának alig lel!
Most az erős lélek fosztotta tetemre borulva,
mit férjért s oly sok gyerekért s ontott a hazáért,
érted is ont könnyet; könnyet hint mind a sebekre,
arcát csókolgatja, saját kebelét veri ismét,
mint már oly sokszor, s az aludt vért ősz hajafürtje
sepri; s a mellét marcangolva, ilyen szavakat szól:
"Lány, te anyádnak utolsó kínja - hiszen mi maradt még? -,
én kiterült lányom, sebeid sebesítenek engem:
lám, hogy gyilkosság nélkül ne veszítsem enyéim,
már neked is sebeid vannak; nőt, téged a vastól
szívem biztosnak vélt: s ím, nő, véged a vastól!
Ő ölt meg téged, mint immár annyi fivéred:
Tróját elveszitő, mieinket ölő vad Achilles;
őt miután Paris és Phoebus nyila elveszitette,
szóltam: már ez után sose lesz riadalmas Achilles.
S még most is riadalmas volt; még hamva is őrjöng
házunk ellen, a sírból is kimutatja haragját:
termékeny neki voltam, az Aeacidának! Elomlott
nagy Trójánk, s a közös nyomorúság véghez eképp ért,
ám legalább véghez: s egyedül nekem áll az a vár még.
Bánatom is tart még. Ki hatalmas voltam idáig,
sok vőm állt, s fiaim s férjem s menyeim körülöttem:
elhurcolnak enyéimnek még sírjaitól is,
Penelope számára, szegényen, s ő Ithacában
fog mutogatni, amíg munkálok, a nőknek: »Ez itten
Hector nagynevü anyja, ez ő, Priamus felesége.«
S oly sok gyászom után, vigaszomra ki egymagad éltél,
íme, az ellenség árnyát békíted, a sírján!
Áldozatot neki szültem hát! Vasból van-e szívem,
hogy még késlekedem? Mire őrzöl, hosszu öregség?
Ég, te kegyetlen, azért, hogy több temetésre tekintsek,
őrzöd vén éltem? Tudná még mondani bárki
boldognak Priamust, miután már Pergamum eldőlt?
Boldog, mert meghalt! Nem látott veszni, leányom,
téged; az élete is tovatűnt, amikor birodalma.
És, te királyi leány, tán méltó lesz temetésed,
tested az ősöknek szentelt sírjába kerül tán?
Házam sorsa nem ez: csak anyádnak könny-adománya