Acist meg szereted, s öleled - s engem soha - Acist?
Ő ha magának tetszik, tessék, sőt, Galatea,
- bár gyötör ez - neked is; de kerüljön csak kezeimbe,
érezné, hogy mint testem, van olyan nagy erőm is!
Szaggatnám beleit, szórnám szanaszerte a testét
rétjeimen, s be - hogy egyek eképp legyetek - vizeidbe.
Mert lobogok, s megsértve a tűz hevesebben is éget;
úgy érzem, hogy az Aetnát minden lánglobogással
áthozták a szivembe, s te rajtam nem könyörülsz meg.«
Ezt panaszolta, de hasztalanul, s - láttam nagyonis jól -
fölkél, mint a tehéntől fosztott vad bika, tombol,
meg sosem áll, berkén-ligetén szaladoz, fel-alá jár,
majd meg a bősz minket, kik mitsem sejtve hevertünk,
megpillant, magamat s Acist, s »Látlak!« kiabálja,
»Kéjeiteknek most lesz végső egyesülése.«
Hangja, amint illik haragos Cyclopshoz egészen,
akkora volt: e kiáltástól megrendül az Aetna.
Én megrémültem, s tüstént a vizekbe merültem;
míg a symaethi vitéz fut már, fordít neki hátat,
s szól: »Galatea, segíts! S ti szülőim, mentsetek engem,
végveszedelmemben vegyetek honotokba, könyörgök!«
Űzi a Cyclops őt; szirtet szaggat le a hegyről,
ráveti ezt, s noha csak végső hegye érte el Acist,
mégis egész testét betemette a szörnyű tömeg kő.
Annyit tettem csak, mit a végzet tennem adott volt:
őseinek természete hogy térjen tetemébe.
S most legelőbb bíbor vér folyt ki a szirtnek alóla,
majd ez a szín kezdett hamarost tovatűnni; olyan lett,
mint amilyen színű a folyam ha zavarja a zápor,
lassan megtisztult; ekkor szétreccsen a kőszirt,
és hasadékából élő nád vesszeje sarjad,
s öblös szája a sziklának zúg locska habokkal,
s ím csoda: hasközepig fiatal fiu áll ki a vízből,
mostnőtt szarva körül viruló zöld sáskoszorúval,
Acis volt, csak az arca egészen kékesen égett
s termete lett magasabb, de azért ő volt, ki folyóvá
fordult ott, s a folyó a nevét megtartja ma is még."
GLAUCUS
Elhallgat Galatea, eloszlik a nimfai gyűlés,
úsznak a Nereisek szanaszét, sima hab tetejében.
Scylla megint megtér; rábízni magát a vizekre
nem meri; vagy csupaszon sétálgat a szomju fövenyben,
vagy, mikor ellankad, valamely hűs rejtek-öbölben
örvénylő hab közt fürdőzik, üdíti a testét;
s íme az áradatot szelvén, új vízi lakos jő,
Anthedon, akit Euboiában lát vizilénnyé