Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

mert szőlőt rágott; jól van hát, vétkes e kettő!
Ám a juhok mit vétettek, szelidek, kik az ember
hasznát szolgálják, tőgyükben duzzad a nektár,
és puha öltözetünk adják gyapjukkal, az embert
éltükkel jobban segitik, mint hogyha kimúlnak?
Vagy mi a vétke az ökröknek, mik a cselt sosem értik,
egyszerü, ártatlan lények, jól tűrik a munkát?
Még hálátlan is az, hiszem én, gabonára se méltó
az, ki az ökröt, mely csak imént vonszolta ekéjét
s földet néki mivelt, megöli, s ki a munkagyötörte
nyakra, mely oly sokszor forgatta keményrögü földjét,
s szerzett dús aratást, képes rásújtani bárddal.
És nem elég, hogy e csúf vétket megtesszük: a bűnhöz
társul eget hívunk; s el akarjuk hinni, az isten
annak örül, ha a munkás tulkot néki leöljük.
Áldozatot, legszebb alakút, hiba nélkülit (így árt
tetszeni!) visznek aranyszarvval, visznek szalagokkal
oltárhoz; s az imát, mit nincs esze érteni, hallja;
s homloka szarva közé, láthatja: amit maga mívelt,
búza kerül; s ama kést, mit még tán lát is a víznek
tükrében, kifolyó vérével szennyezi végül;
ráng még melle, mikor bensőjét mind kiszakítják,
vizsgálják, kémlelve belőle: az ég mit akarhat.
Ennyire éhes hát tiltott eledelre az ember;
ezt meritek, ti halandók, enni. De, jaj, ne tegyétek,
s intő szózatomat, kérlek, szivetekbe vegyétek.
Hisz ha lemészárolt barmok húsába haraptok,
földmunkásotokat, nem mást, eszitek ti szegények!
Ajkam egy istenség mozgatja; követve az istent
szólok: az én Delphim kinyitom, feltárom az égbolt
termeit, és jóslók szívem szent gondolatával.
Nagyról szól a dalom, s arról, mit nem kutatott fel
emberi elme, mi még rejtett; kél szállani kedvem
csillagokig; kél fellegeken fenn szállnom, a lomha
földet alant hagynom, s Atlas vállára kerülnöm;
és a sok esztelen és tévelygő emberi népre
égből nézni alá, s a haláltól szörnyedezőket
inteni, és a jövő sorsnak pergetni le útját.
Jaj, nyomorult népség, kiket így borzaszt a fagyos vég!
Mit féltek Styxtől s a sötéttől, puszta nevektől,
költők álmaitól, hazudott veszedelmü világtól?
Testeteket, ha tüzével a máglya, korával a vénség
már elemészti, ne higgyétek, hogy több baj is éri.
Él, sose hal meg a lélek; mert odahagyja korábbi
házát, újba kel át, ott él: új háza lakója.
Én magam (emlékszem) még hajdan a trójai hadban
Panthoides Euphorbus voltam, kit gerelyével
mellbe az ifjabb Atrides sújtott a csatában.
És föl is ismertem, mit rég balkarral emeltem,
argosi Junónak szentelt termében a pajzsot.