Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

nem szabad így átadni, ki őket védi-segíti.
Míg a tanács töpreng, tovaűzi a fényt a sötétség,
és az egész földnek kerekét beborítja az árnyék;
s íme a megsegitő isten, míg álmodol, ott áll,
római, ágyadnál, s csak olyan, mint temploma mélyén:
görcsös nagy botját tartotta a balkeze, jobbja
állán játszadozik, dúsfürtű hosszu szakállán,
s kebléből kegyesen szól hozzád szózata ílyképp:
"Csak sose félj! Megkapsz, de nem így, mint látsz, e szoborban.
Nézd csak e kígyót itt, mely most botomon tekerőzik,
képét vésd az eszedbe, hogy aztán újra felismerd!
Ezzé változom át: de nagyobb leszek, akkora éppen,
mint amilyenné válnia kell istennek az égben."
Szűnik a hang, tűnik tova véle az isten, az isten
nyomdokain fut az álom, az álmot a fény nyomon űzi.
Csillagi tűzlángot hogy a hajnal megfutamított,
lép a Tanács be a templomi mélybe, de mit cselekedjék,
még nem tudja, s az istent kéri: lakozni hol óhajt,
mondja meg ő, s nekik ezt árulja el égi jelekkel.
Még csak alig végzik, s aranyos tarajú sziszegő nagy
kígyó képében jelenik meg előttük az isten,
s megjelenésével szobrot s ajtókat, az oltárt,
márványpadlatot is rendít, s aranyos magas ormot,
és a terem közepén mellig meredezve magaslik,
így áll, szikrázó szeme így néz szét a teremben.
Reszket a rémült nép, föl is ismeri rögtön az istent
papja, ki, tiszta fehér szalagokkal fürtjein, ott állt;
"Itt van az isten, az isten!" szól, "legyen áhitatos csönd
nyelveken és sziven is! Legyen áldott megjelenésed,
legszebb istenség! Aki híved, most te segítsd meg!"
Mind, aki ott körül áll, könyörög, tisztelve az istent,
esdve elismétlik, mit a pap szól, és a leginkább
hódol az Aeneadák jámbor szive s ajka előtte.
Bólint erre az istenség, igenel tarajával,
rezgő nyelvével nem is egyszer szisszen a szóra;
fénylő lépcsőkön lecsuszamlik, hátra fejével
fordul, az oltárát szemléli, de már bucsuzóul,
régi lakását, szentélyét üdvözli utolszor.
Majd a virágokkal teleszórt talajon tovasiklik,
és tekereg nagy teste tovább, átszelve a várost,
és a halommal erősített kikötőbe suhan le.
Itt meg is áll, s a kisérőknek csapatát kegyes arccal,
és neki tisztelgő sürü népét visszabocsátja,
majd meg az Ausoniából jött gályára telepszik
s ez mélyebbre merül, mikor érzi az isteni terhet.
Vígan az Aeneadák taglóznak tulkot a parton,
és koszorús gályán a csavart kötelékeket oldják.
Fútta a könnyű szél a hajót: tetejében az isten
felmagasul s a hajó tatján nyugtatja nyakát, néz
mélykék habra alá, s az ion víz sóshabu árján