Nem szabad azonban elfelejtenünk az elkövetett hibákat, hogy ne ismételjük meg őket. A mi
lustaságunk, gyengeségünk és bürokratikus tehetetlenségünk volt az, ami segített
létrehozni és életben tartani a mai igazságtalan és instabil európai biztonsági
rendszert.
Az 1990-ben aláírt, gyönyörűen megfogalmazott Párizsi Charta az Új Európáért tartalmazott
egy nyilatkozatot a társulási szabadságról - az országok megválaszthatták szövetségeseiket,
ami az 1975-ös Helsinki Nyilatkozat alapján lehetetlen lett volna.
Mivel a Varsói Szerződés ekkoriban már a füstölgő üzemanyaggal működött, ez a záradék
azt jelentette, hogy a NATO szabadon terjeszkedhet. Erre a dokumentumra hivatkozik
mindenki, még Oroszországban is.
Akkor, 1990-ben azonban a NATO-t legalább "védelmi" szervezetnek lehetett
tekinteni. A szövetség és legtöbb tagja azóta számos agresszív katonai akciót indított
- Jugoszlávia maradványai ellen, valamint Irakban és Líbiában.
A Lech Walesával 1993-ban folytatott szívélyes beszélgetés után Borisz Jelcin aláírt egy
dokumentumot, amelyben az állt, hogy Oroszország "megérti Lengyelország NATO-
csatlakozási tervét". Amikor 1994-ben Andrej Kozyrev, Oroszország akkori
külügyminisztere tudomást szerzett a NATO bővítési terveiről, az elnökkel való konzultáció
nélkül alkudozásba kezdett Oroszország nevében. A másik fél ezt annak jeleként értékelte,
hogy Oroszországnak nincs baja az általános koncepcióval, mivel megpróbált elfogadható
feltételekről tárgyalni. Moszkva 1995-ben rálépett a fékre, de már túl késő volt - a gát
átszakadt, és elsöpörte a Nyugat bővítési törekvéseivel kapcsolatos fenntartásokat.
1997 - ben a gazdaságilag gyenge és a Nyugattól teljesen függő Oroszország aláírta a
NATO-val való kölcsönös kapcsolatokról, együttműködésről és biztonságról szóló
alapító okiratot.
Moszkva képes volt bizonyos engedményeket kikényszeríteni a Nyugattól, például
azt a vállalást, hogy nem telepít nagy katonai egységeket az új tagállamokba.
A NATO ezt a kötelezettségét következetesen megszegte. Egy másik megállapodás az
volt, hogy ezeket a területeket atomfegyverektől mentesen kell tartani. Az USA ezt
amúgy sem akarta volna, mert igyekezett minél jobban elhatárolódni egy esetleges európai
nukleáris konfliktustól (szövetségesei kívánsága ellenére), hiszen az kétségtelenül Amerika
elleni nukleáris csapást eredményezne. A dokumentum valójában a NATO bővítését
legitimálta.
Voltak más hibák is - nem olyan nagyok, de mégis rendkívül fájdalmasak. Oroszország részt
vett a Partnerség a békéért programban, amelynek egyetlen célja az volt, hogy úgy tűnjön, a
NATO kész meghallgatni Moszkvát, de a valóságban a szövetség a projektet arra használta,
hogy igazolja a létezését és további terjeszkedését.
Egy másik frusztráló ballépés volt a NATO-Oroszország Tanácsban való részvételünk
a jugoszláviai agresszió után. Az ott megvitatott témáknak kétségbeejtően hiányzott a
tartalom. A valóban lényeges kérdésre kellett volna összpontosítaniuk - a szövetség