Jonathan Franzen - A világ végének vége

rendelkeznek, és következésképp olyan érzelmi és etikai
képzetek tapadnak hozzájuk, amilyenek a halakhoz nem. A
Kairótól nyugatra elterülő sivatagban ültem egy sátorban hat
fiatal beduin madarásszal, amikor megpillantottam egy sárga
billegetőt, amint ott ugrándozott előttünk a homokban. Én
érzelmileg reagáltam a látványra: íme, egy apró, gyönyörű
tollazatú madárka, melyben nincs semmi gyanakvás, és amely
épp most repült át sok száz kilométernyi sivatagot. A mellettem
ülő vadász viszont rögtön a légpuskájáért nyúlt, és kapásból
rálőtt. Amikor a billegető ezután felröppent, az a számára olyan
volt, mintha egy hal elszabadult volna a horogról, miközben én
megkönnyebbülést éreztem.
A hat beduin, akik éppenhogy csak betöltötték a húszat, egy
ritkás akácfaligetben táborozott, melyet minden oldalról a
szeptemberi napsütésben felforrósodott homoksivatag vett
körül. Egy vadászpuskával és több légpuskával járták a ligetet,
olykor meg-megállva, hogy a tenyerüket összeverve és a
homokot rugdosva felzavarják a fákon ülő madarakat. Ez a kis
liget szinte mágnesként vonzotta a dél felé vonuló költöző
madarakat – és ahány madár csak leszállt itt, nagyságára,
fajára, természetvédelmi státuszára való tekintet nélkül, mindet
lelövöldözték és megették. A fiatalemberek számára az
énekesmadarak vadászata unaloműzés volt, valamint kiváló
alkalom, hogy együtt bandázzanak, és felnőttes dolgokat
csináljanak. Volt egy áramfejlesztőjük és egy számítógépük is,
tele a legsilányabb amerikai piff-puff filmekkel, volt még egy
SLR kamerájuk, éjjellátó szemüvegük, és egy Kalasnyikovuk is,
amivel néha merő élvezetből lövöldöztek egy kicsit –