Jonathan Franzen - A világ végének vége

mindannyian jómódú családból származtak.
A reggeli zsákmány, ami egy drótra felakasztva lógott, akár
egy köteg hal, vadgerlékből, sárgarigókból és néhány aprócska
poszátából állt. Egy kis poszátán nincs sok hús, aminthogy a
sárgarigón se, de a hosszú őszi vándorútra való
felkészülésképpen, a költöző madarak nagy zsírkészletet
gyűjtenek, ami ott látható a hasuk alatt, sárga lebenyekben,
amikor a vadászok megkopasztják őket. Fűszeres rizzsel
felszolgálva, nagyon ízletes ebéd készült belőlük. Bár a
sárgarigóról a Közel-Keleten azt tartják, hogy jót tesz a férfiúi
potenciának (biztosítottak, hogy a húsa olyan, mint a
„természetes Viagra”), nem lévén szükségem Viagrára, beértem
egy vadgerlével.
Ebéd után az egyik vadász behozta a sátorba a billegetőt,
amelyet reggel ott láttam ugrabugrálni a homokban. Kimúlva
még kisebbnek látszott, mint elevenen.
– Szegény kis madárka – szólalt meg egy másik vadász, mire
kitört a nevetés. A nyugati vendég kedvéért tréfálkozott.
Minthogy az egyiptomi sivatagban ma már nem teveháton,
hanem inkább terepjárókkal közlekednek, gyakorlatilag nincs
olyan nagyobb fa vagy bokor, ha mégoly távoli is, amit az őszi
vadászidényben ne keresnének fel a vadászok. Egyes vidékeken
a sárgarigó szinte haszonállatnak számít, amit felvásárlóknak
adnak el, akik lefagyasztva szállítják a madarakat az Öböl menti
országokba. A beduinok azonban többnyire maguk eszik meg a
zsákmányt, vagy elajándékozzák a barátaiknak és a
szomszédoknak. A legjobb vadászterületeken, mint például az
Al Maghrah oázisban, ahol olykor több tucat vadász is