Jonathan Franzen - A világ végének vége

összegyűlik, egy-egy vadász könnyűszerrel lőhet akár ötven
sárgarigót is napjában.
A vadászati idény vége felé jártam Al Magrahban, de a
sárgarigóknak felállított csalik (többnyire egy bot végére
feltűzött hím teteme) még mindig sok madarat vonzottak, a
vadászok pedig ritkán hibáztak. Tekintve, hogy a vadászok
milyen sokan voltak, teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy csak
erről az egy helyről is legalább évi ötezer sárgarigót
„leszüretelnek”. És mivel tucatjával léteznek ilyen sivatagi
vadászterületek, továbbá mivel a sárgarigó a tengerparton is
becses zsákmánynak számít, az Egyiptomban elszenvedett
veszteség igen jelentős részét teszi ki a faj Európában két-
három millió költőpárra becsült populációjának. A nyáron és
télen óriási területeken elterjedt szép, színes madárka
legyilkolásának az élvezetét minden év szeptemberében
viszonylag kisszámú, természetes Viagrára vágyakozó, de
egyébként jól táplált sportvadász sajátítja ki magának. Bár
némelyikük valószínűleg tiltott eszközöket is használ, a többség
egyáltalán nem sérti meg az egyiptomi vadászati törvényt.
Találkoztam az oázisban egy pásztorral is, aki olyan szegény
volt, hogy vadászpuskára sem telt neki. Ehelyett a tízéves kisfia
segítségével madarászott, csupán négy hálóval, melyek a fák
ágaira voltak felakasztva, és többnyire csak olyan kisebb
madarak akadtak beléjük, mint a légykapó, a gébics, vagy a
poszáta. Érthető volt, hogy a gyerek nagyon izgatott lett, amikor
az egyik háló egy sárgarigót fogott, egy gyönyörű, aranysárga-
fekete hímet. Futva vitte az apjához – „Sárgarigó!” – kiáltotta
büszkén, aztán rögtön elvágta a madár torkát a késével. Alig