Jonathan Franzen - A világ végének vége

valóban nagyon bánkódtak. „De ha újra lennének túzokok, újra
vadásznának rájuk.”
A környezetvédelem népszerűsítésével Egyiptomban csupán
néhány kis NGO foglalkozik, mint például a Nature
Conservation Egypt, amely ennek az írásnak a létrejöttéhez is
sok segítséget nyújtott. Különféle európai madárvédő
szervezetek jelentős anyagi és emberi erőforrásokat fordítanak
Máltán és más kiemelt európai helyszíneken a költöző madarak
vadászatának a megfékezésére, Egyiptom azonban, ahol pedig
sokkal súlyosabb a helyzet, mint bárhol Európában, többnyire
elkerüli a figyelmüket. Ez mintegy a fordítottja annak, hogy
„Ezek nem a mi madaraink”: Ezek nem a mi vadászaink. De a
Nyugatot és a Közel-Keletet elválasztó politikai és kulturális
ellentétek szerepe is óriási. Mindenféle természetvédelmi
felvilágosítás óhatatlanul abba torkollik, hogy az egyiptomiak
hagyjanak fel valami olyasmivel, amit pedig mindig is űztek; és
egy olyan madárszerető nép aggályoskodása, mint a briteké –
akiknek egyáltalán nem bocsátották még meg Egyiptom
gyarmatosítását –, a számukra olyan abszurd fontoskodásnak
tűnik, mint egy „Royal Society a törpeharcsa megvédésére”
lenne egy Mississippi állambeli honpolgár szemében.
Egyiptomban a legtöbb tengerparti városban van madárpiac,
ahol a fürjet két dollárért, a vadgerlét ötért, a sárgarigót
háromért, a kisebb madarakat pedig fillérekért árulják. Az
egyik part menti város, El Daba mellett meglátogattam egy
farmot, melynek fehér szakállas gazdája olyan nagyban űzte a
madarászást, hogy a hat fia családjának a jóllakatása után is
maradt elég áruja, amit a piacra vigyen. Hatalmas hálókkal