néhány perccel később egy nőstény példány is feltűnt a
közvetlen közelünkben röpködve, és bennem felötlött, hogy
vajon nem az imént megölt hím kétségbeesett párja-e. A
pásztorgyerek megpróbálta az egyik háló felé űzni, a madárnak
azonban sikerült még az utolsó pillanatban elkerülnie a fát, és
elrepült a sivatag felé, délnek véve az irányt. A gyerek
átkozódva futott utána:
– Dögölj meg jó dolgodban!
A legtöbb beduin, akivel beszéltem, azt mondta, hogy helyben
fészkelő madarakra – például búbos bankára és pálmagerlére –
nem szoktak vadászni. A költöző madarakat azonban, akárcsak
a többi mediterrán vadász, szabad prédának tekintik – az albán
vadászok úgy mondják: „Ezek nem a mi madaraink.” Minden
egyiptomi vadász, akit megkérdeztem, elismerte, hogy az utóbbi
években valóban nagyon megfogyatkozott a vándormadarak
száma, de csak kevesen fogadták el, hogy ebben a túlzásba vitt
vadászatnak is szerepe lehet. Némelyek a klímaváltozást
okolják, egy kiváltképp népszerű elmélet szerint a tengerparton
mindinkább elterjedő villanyvilágítás riasztja el a madarakat.
(Valójában a fények valószínűleg vonzzák őket.) Pusztán
szomorkodnak a madarak számának csökkenése miatt – annak
semmi jele, hogy ez aggasztaná is őket. Sivatagi kísérőm
mesélte, hogy miután gyakorlatilag az egész országban
kiirtották a galléros túzokot – annak ellenére, hogy a hazai
madarakra állítólag nem szoktak vadászni –, a beduinok