Jonathan Franzen - A világ végének vége

drótkeretes szemüveg, kinőtt sportzakó, kamaszos arc,
sünifrizura. Legfeljebb kétpercnyi beszélgetés után, minden
bevezetés nélkül azzal állt elő, hogy váltsunk egymással
leveleket. Egyikünk se olvasta még a másik írásait, és nem is
tudtunk egymásról semmit, Bill azonban, úgy látszik, rögvest
úgy döntött, hogy kedvel engem, bár az is lehet, hogy csak
ösztönösen követte melegszívű, élménykereső természetét, ami
oly jellemző rá. Mindenesetre megtévesztett a hanghordozása.
Később jöttem csak rá, hogy milyen veszedelmes dolog valami
kölcsönösségben megállapodni vele. Amikor elkezdtünk
könyveket ajánlgatni egymásnak, kiderült, hogy nemcsak képes
akár ötszáz oldalakat is elolvasni egyetlen délután, de olyan,
szinte fotografikus memóriája van, hogy emlékszik is rájuk.
Miután megállapodtunk, hogy ezentúl megküldjük egymásnak a
kéziratainkat, én minden kilencedik hónapban kaptam egy
vastag paksamétát, miközben az én új könyvem meg olyan
lassan készült, hogy időközben még arról is megfeledkeztem,
hogy el kellene küldenem neki. A díjátadási ceremóniát követő
évben, amit Európában töltöttem, és a díjjal járó pénzt
költöttem, egy hónapba is beletelt, mire összehoztam neki egy
levelet, ő viszont még aznap válaszolt rá, ahogy megkapta. Új
könyve, a Rainbow Stories (Szivárványos történetek)
imprimatúráját is elküldte, én pedig rávetettem magam, és a
legnagyobb elragadtatással – ha nem is egyetlen délután alatt,
de azért néhány napon belül – rögtön végigolvastam. Kiderült,
hogy ez a fiatalember, akivel New Yorkban megismerkedtem, és
akinek olyan egyszerű és nyájas, közép-nyugati emberek voltak
a szülei, tulajdonképpen zseniális író, akinek első kézből való