Jonathan Franzen - A világ végének vége

ismeretei vannak a 80-as évek közepi San Francisco
utcalányairól, bőrfejű vagányairól és kocsmatöltelékeiről. A
könyv épp az ellenkezője volt annak, amit a címe sugallt. A
mottója Poe egy verssora volt, amely az emberi nyomorúság
változatait a szivárvány („egymásba olvadó”, mégis
„elkülönülő”) színeihez hasonlítja; a hangvétele olyan volt,
mintha magát Billt hallgattam volna – végig az őszinte átéltség
és a maró gúny között egyensúlyozott. El voltam bűvölve ettől a
hangtól, és roppant hízelgőnek találtam, hogy Bill a barátom
akar lenni. Amikor a feleségemmel azon tűnődtünk, hogy hová
is menjünk Európa után, én nem utolsósorban azért
kardoskodtam New York mellett, mert nem sokkal azelőtt Bill is
oda költözött.
Billnek és a menyasszonyának, Janice Ryunak egy magas
toronyházban volt egy kis egyszobás lakása, a Sloan-Kettering
Rákközpont mellett, ahol Janice a rezidensidejét töltötte. Az a
túlérett, koreai módra elkészített, vadízű és fokhagymás karibu
volt az első a sok vacsora közül, amit aztán náluk
elfogyasztottam. A nyáron a kiadóm baseballcsapatában
játszottam, és rendszeresen lejártam a Central Parkba, a
hidegebb hónapokban azonban nem volt más kiskapum a
queensi házasélet hétköznapjaiból, mint hogy felüljek a
metróra, és elmenjek Billékhez. Emlékszem, hogy az ő
tévéjükön láttam a Négyszáz csapást, miközben úgy éreztem,
éppen egy író barát hiányzott az életemből, akivel külföldi
filmeket lehet nézni. Nem nagyon emlékszem, hogy milyen
gondolatokat osztottam meg vele, néhány mániámon meg a
könyveken kívül, amiket ajánlottam neki, én viszont nagyon