Jonathan Franzen - A világ végének vége

sokat tanultam tőle. Megmutogatta a tollrajzait, amelyeket a
könyveihez készített, és én azonnal elhatároztam, hogy
rajzórákat fogok venni. Megmutatta a Macintosht, amin a
műveit írta, én pedig erre mindjárt megvettem életem első
számítógépét. (Amikor azonban aztán arra panaszkodott, hogy
ínhüvelygyulladást kapott a napi tizenkét órai gépeléstől, már
csak irigyelni tudtam a munkaetikáját.) Elmondta, hogy neki
Janice vágja a lábkörmeit, az én feleségemtől viszont mi sem állt
ennél távolabb. A legkevésbé sem kívántam, hogy másvalaki
vágja a lábkörmömet, ellenben nagyon elgondolkodtatott, hogy
ezek szerint másféle házasság is létezik, mint a miénk.
Elmondta továbbá, hogy nagyon kedveli a feleségemet, de az a
benyomása, hogy én is, meg a feleségem is szenvedünk attól a
bezárkózottságtól, amiben élünk. Bill ezzel szemben egyáltalán
nem bezárkózott életet élt, fel-alá utazgatott a világban,
embereket látott meghalni, nemegyszer maga is csak kis híján
úszta meg, és mindenféle nációjú prostituáltakkal üzekedett.
Engem is folyton arra biztatott azon a színtelen fahangján, hogy
írjak riportokat, vagy utazzam el valami veszélyes helyre.
Én pedig ebben is megpróbáltam követni a példáját.
Elfogadtam egy elég érdekesnek tűnő felkérést: az történt
ugyanis, hogy a cincinnati városi hatóságok bezáratták Robert
Mapplethorpe fotókiállítását. Az Esquire azt akarta, hogy ennek
örvén írjak valamit a folyó túlpartján, Cincinnativel szemközt,
de már Kentuckyban elterülő Covington pornóüzleteiről és
sztriptízbárjairól, aminek a mélyebb értelme az álszent
képmutatás leleplezése lett volna. Vajon Bill mit tett volna a
helyemben? Bizonyára nem nyugszik, amíg össze nem