KINEK SZURKOL AZ OLVASÓ?
(Edith Whartonról)
Minél idősebb leszek, annál inkább meggyőződésemmé válik,
hogy a regényíró életműve tulajdonképpen az író jellemének a
tükörképe. Közben persze meglehet, hogy nekem meg
éppenséggel jellemhibám, hogy az irodalmi ízlésem olyan
szorosan kötődik ahhoz, hogy személy szerint hogyan
viszonyulok az illető író személyéhez – például határozottan
ellenszenvesnek találom a fiatal Steinbecket, a Kedves
Csirkefogók szerzőjét, aki szerintem egy pozőr volt, míg nagyon
is kedvelem az idősebb Steinbecket, aki felülkerekedve
magánéleti és írói kudarcain, végül is megírta Édentől keletre
című könyvét, és hajlandó vagyok akár még erkölcsileg is más
kategóriába sorolni a kettőt. Azt gyanítom, hogy a rokonszenv,
vagy annak hiánya szerepet játszik minden olvasó irodalmi
ítéletében. A szerző vagy a szereplők iránti rokonszenv nélkül
nehezen találnak maguknak olvasókat a művek.
Mármost akkor mit kezdjünk Edith Whartonnal – most, a 150.
születésnapján? Sok jó okom van azt kívánni, hogy az emberek
ma is olvassák vagy újraolvassák a műveit, annyi év múltán is.
Bizonyára sokakat bosszant, hogy a nőírók ma is jórészt
kiszorulnak az amerikai irodalmi kánonból, vagy hogy a
hivatalos irodalomtudomány többre becsüli a formákkal