Jonathan Franzen - A világ végének vége

Évekkel később, amikor Santa Cruzban voltam, a barátom,
David Wallace viszont Claremontba költözött, egyszer csak
megint jelentkezett Bill.
– Hé, Jon, – mondta szokott fahangján –, mondd csak, voltál te
már a Salton-tónál? Írok valamit a helyről, és arra gondoltam,
hogy te meg én és Foster Wallace lemehetnénk egypár napra
sátorozni.
Az ötlet őrültségnek tűnt még Vollman mércéjével mérve is. A
Salton-tó egy kiszáradófélben lévő sivatagi tó, San Diegótól
keletre a pusztában, Amerika egyik legbüdösebb és sátorozásra
legalkalmatlanabb helye, arról nem is szólva, hogy minden
ismerősöm közül Davidben volt a legkevesebb hajlam a
természetjárásra. Billnek azonban azt mondtam, hogy majd
megemlítem neki az ötletet. Amikor megtettem, David csak
kínos hallgatással válaszolt, aztán másról kezdett beszélni. Csak
jóval később jöttem rá, hogy Bill ötlete tulajdonképpen zseniális
volt, és már bánom, hogy Davidet nem is próbáltam meg
rábeszélni. Azóta megtudtam, hogy a Salton-tó az ország egyik
legkiválóbb madármegfigyelő helye, ami bőven megéri a bűzt
és a legyeket. És akkor arra gondoltam, bárcsak néhány napra
átléphetnék egy másik világba, amelyben ott táborozunk a
tóparton két nagy tehetségű barátommal, amelyben mind a
ketten élnek még, és talán barátságot is kötnek egymással, mert
akkor már, abban a világban, amelyben ezeket írom, David már
nem él, Bill-lel pedig már teljesen elvesztettük egymással a
kapcsolatot.