fogyatékosságai okát –, és természetesen sajnálatot érez iránta,
mert mint Arisztotelész mondja, a tragikus hős szánalmat
érdemel.
A regényekben azonban a rokonszenv nem feltétlenül azon
múlik csak, hogy az olvasó tud-e azonosulni a hőssel. Lehet az
oka a hős iránti csodálat is, aki olyan erényekkel rendelkezik,
amelyekkel én nem (lásd például Atticus Finch erkölcsi
bátorságát, vagy Aljosa Karamazov szeplőtlen jóságát), vagy az
- ami szerintem a legérdekesebb –, hogy olvasóként egy olyan
hős alakját szeretném felölteni, aki egyáltalán nem olyan, mint
én, mert olyan vonásai vannak, amelyek a számomra nem
rokonszenvesek, sőt éppenséggel ellenszenvesek. A regény
egyik legmeghökkentőbb jellegzetessége – és éppenséggel ezért
a regény a legszabadabb műnem –, hogy olvasóként bármikor
készek vagyunk rokonszenvet érezni olyan alakok iránt is,
akiket a való életben cseppet sem kedvelnénk. Becky Sharp
hiába szívtelen törtető, Tom Ripley meg kóros szociopata, és
hiába akarja a Sakál megölni a francia elnököt, aminthogy
Mickey Sabbath is hiába olyan undorító, önző, vén kecskebak,
Raszkolnyikov pedig hiába gyilkos, én, az olvasó mindazonáltal
azon veszem észre magam, hogy szurkolok nekik. Semmi
kétség, hogy ebbe olykor belejátszik a tilalmas dolgok vonzereje
is, s a bűnös élvezet, amit akkor érzünk, amikor elképzeljük,
milyen lehet minden erkölcsi gátlás nélkül élni. A vegyszer,
melynek révén a regény az én titkos irigységemet vagy a „rossz”