sűrűjében. Habár az egész madarat egyben nem sikerült
megpillantanom, csak részenként, biztosra veszem, hogy egy
jamaicai csirögét láttam, a sziget legritkább endemikus
madarát. Kizárólag érintetlen erdőkben fordul elő, márpedig az
ilyen őserdő ma már egyre ritkább. Bármennyire aggasztott is a
kis madár jövője, a magam önző, madarászi módján örültem,
hogy felkerült a listámra a sziget legnehezebben észlelhető faja.
Alig több mint egy nap alatt húszat sikerült begyűjtenem a
huszonnyolcból.
Új vezetőmmel, Ricardo Millerrel, a sziget északkeleti csücskén,
egy vendégfogadóban vacsoráztunk; Ricardo hivatásos
madárszakértő volt, állami alkalmazásban, és a jamaicai
nemzeti madárklub elnöke – jóképű, szemüveges, intelligens
férfi. Egyszerű családból származott, és gyerekkorában pilóta
szeretett volna lenni. Beiratkozott a Jamaicai Kadétiskolába,
tizenöt éves korában elnyerte a mindössze két állami ösztöndíj
egyikét, és megszerezte az egymotoros Cessna 150 vezetésére
jogosító pilótaengedélyt. Aztán jelentkezett a légierőbe, az
írásbeli vizsgán kiválóan megfelelt, az egészségi vizsgálaton
azonban fennakadt, mert gerincferdülést állapítottak meg nála.
A B terve az volt, hogy matematikus lesz, ebből azonban nehéz
lett volna megélni, ezért elővette a C tervet, ami az volt, hogy
környezetvédelmi technikus lesz.
– Mindig is szerettem a szabadban lenni – mesélte –, azonban
a gyerekkorom tengerpartjait a szemem láttára építették tele