Jonathan Franzen - A világ végének vége

emlékezetembe véstem, hogy melyiket hol, milyen helyen
pillantottam meg. Barátom, Todd Newberry, a The Ardent Birder
szerzője, úgy tartja, hogy csak olyan madarakat szabad
felvennie az embernek a listájára, amelyek észlelésére
konkrétan emlékszik: az olyan madarakat, amelyekhez nem
fűződik emléke, ki kell húzni a listáról. Én nem vagyok ennyire
szigorú (ha egyszer az ecuadori listámon szerepel egy Tangara
velia, akkor én isten bizony láttam is azt a madarat), de abban
egyetértek Todd-dal, hogy a madarászás ne csak strigulázás
legyen, hanem ismerjük meg a helyet is, ahol járunk. A lista
csak annyira érdekes, mint egy játékban az összegyűjtött pontok
száma – csupán egy elvont cél, ami arra való, hogy feltöltse az
embert energiával a kaland előtt, amely alkalmasint
kellemetlenségekkel is járhat: például hajnali fél ötkor kell
kelni, egy helyben állni, amíg bele nem fájdul az ember lába,
tűrni a bolhák és szúnyogok csípését – amitől inkább
megkímélnénk magunkat, ha nem lebegne a szemünk előtt az a
bizonyos cél.
Mindent egybevetve úgy éreztem, sikeres utam lesz: még
hátravan három nap, miközben már csak tíz faj hiányzik a
gyűjteményemből. Ámde sosem jó, ha az ember elbízza magát.
Másnap reggel, gyönyörű, hegyi erdőkben ballagva Lyndonnal,
kellemesen hűs időben, az első öt órában egyetlen endemikus
madarat se láttunk. Tizenegy óra volt már, amikor Lyndon
csodálatosképpen észrevett egy jamaicai bekardot a lomb
között, amely olyan sűrű volt, hogy én azt hittem volna, ott
aztán biztosan nincsenek madarak. Kissé lejjebb az úton
felfedezett még egy fekete tollú madarat a fákat benövő indák