Jonathan Franzen - A világ végének vége

hogy másnap madárlesre mennek az adventistával. Nigel
hívott, hogy tartsak velük, de más-más fajokat kerestünk, és
különben is nehezteltem az adventistára, amiért nem hívta
vissza Lorraine-t, és nem otthon ül, betartva a vallása előírásait.
Leültem egy másik asztalhoz, és onnan hallgattam, hogyan
dicsekszik Nigel a két lánynak a különféle mesés madarakkal,
melyeket a Kis-Antillákon látott. Az adventista átjött az
asztalomhoz szabadkozni, és azzal mentegetőzött, hogy ő azt
hitte, én majd csak egy hét múlva jövök. Mondtam neki, hogy
emiatt ne izgassa magát.
Amikor visszaértem a „Paradicsomi béké”-be, Lorraine azzal
fogadott, hogy épp most telefonált neki az adventista.
– Az volt az első szava, hogy „Nem tehetek róla”. Pedig sms-
ben kapja a dátumokat, hogy leírhassa magának – akkor meg
hogyhogy nem tehet róla?
Ekkor hangot adtam abbéli gyanúmnak, hogy az adventista
alkalmasint úgy gondolhatta, jobban jár, ha a Discovery
Channel filmrendezőjével megy madárlesre.
– Hm. Erre nem is gondoltam – mondta Lorraine.
Megnyugtattam, hogy nagyon elégedett vagyok Melvinnel is.
Másnap reggel a Descartiers ösvényen összefutottunk Nigellel
meg az adventistával, és csatlakoztunk hozzájuk. Az
adventistáról kiderült, hogy nagyon kedves ember, és hogy
kétségkívül jól ért a madarakhoz; és Nigelről is, aki egy
teleszkóppal meg az állványával felmálházva cammogott, hogy
egyáltalán nem dilettáns vagy alkalmi madármegfigyelő,
hanem igazi profi, szenvedelmes madarász. Megemlítettem
Melvinnek, hogy az előző este milyen rossz benyomást tett rám