Jonathan Franzen - A világ végének vége

orrszarvú alkák tanyáztak, szerintem a kelleténél több nyugati
sirály társaságában. A sirályok épp költöttek, és ahová csak
lépett az ember, mindenhol felbőszült sirályszülőkbe ütközött,
melyek fülsüketítő vijjogással és ugrándozással fogadták, hogy
aztán bűzös ürülékükkel bombázzák a betolakodót.
A sziget lummatelepei azonban megérik a fáradságot, hogy
átverekedjük magunkat a sirályokon. Egy reggel Pete
Warzybok, aki a Point Blue nevű természetvédő egyesület
biológusa, mely az USA hal- és vadvilág-felügyeletével
együttműködve a Farallon-szigetek élővilágát tanulmányozza,
elvitt egy furnérlemezekből összetákolt leshez, ahonnan
nagyszerű kilátás nyílt egy lummametropoliszra. Egy lejtős
kőháton, melynek az alsó végét hullámok nyaldosták, s melyet
mintha durván őrölt fekete bors szőnyege borítana, húszezer
fekete-fehér madár álldogált szorosan egymás mellett; a hegyes
csőrű, pingvinszerű lummák vagy költöttek, vagy aprócska
csibéjüket őrizték a nekik jutó néhány négyzetcentiméternyi
területen. Úgy tűnt, a telepen szorgos, elmélyült tevékenység
folyik. Olykor fölcsattant egy kis kotkodácsolás, a fenyegető
sirályok pedig folyton ott kerengtek valami reggelit remélve,
máskor meg egy ügyetlenül landoló vagy felszállni próbáló
lumma kezdett civakodni a szomszédjával. De ezek a viták,
amilyen hirtelen kezdődtek, olyan gyorsan véget is értek, és a
madarak úgy folytatták a tollászkodást, mintha mi sem történt
volna.
– A lummák nem változnak – jegyezte meg Warzybok. – Nem
nagyon okos madarak.
Nos, a lummák legfőbb tevékenysége az odaadó