Jonathan Franzen - A világ végének vége

a költés feladatainak megosztása meg is hozza a maga hasznát.
A faralloni lummák reprodukciós rátája példátlanul magas,
átlagosan több, mint hetven százalék, és ezzel az egyik
legszaporább tengeri madárnak számítanak Észak-Amerikában.
Ha mégoly hatalmas volt is a telep, melyet Warzybokkal
felkerestünk, a népessége csak mintegy öt százalékát tette ki a
sziget lummáinak.
A ma élő lummanépesség egy hosszú, szomorú történet
átmenetileg happy endnek mondható vége. Kétszáz évvel
ezelőtt, amikor az orosz prémvadászok elkezdték kiirtani a
kaliforniai fókákat, még nem kevesebb mint hárommillió
lumma fészkelt a Farallon-szigeteken. 1849-ben, amikor San
Francisco nagyra nőtt az aranyláztól, a szigetek egyszerre
nagyon kívánatos célponttá váltak, hiszen a városban nem
voltak se baromfitelepek, se baromfi-feldolgozó üzemek. 1851-
ben a Farallone Egg Company már évi félmillió lummatojást
gyűjtött be a szigeteken a sütödék és vendéglők számára. A
tojásbegyűjtők tavasszal érkeztek csónakokkal, a megtojt
tojásokat, amiket találtak, összetörték, a frissen tojt tojásokat
pedig az utolsó darabig összeszedték. Az elkövetkező fél
évszázad alatt legalább tizennégymillió lummatojást gyűjtöttek
a szigeteken. A költőhelyükhöz való hűségük azonban évről
évre mindig visszahozta ide a madarakat, ahol aztán évről évre
mindig megfosztották őket odaadó kötelességtudatuk tárgyától.
1910-ben a nagy szigeten már csak alig húszezer lumma volt.
Hiába maradt abba a tojásbegyűjtés, a szigeten épült
világítótorony személyzete által behozott kutyák és macskák
tovább tizedelték őket, és a tengeren is nagy számban