Jonathan Franzen - A világ végének vége

temérdek viharmadárral és vészmadárral egyetemben. A
tengeri madarakra leselkedő két halálos veszedelem egyike az
ilyen véletlennek mondható esetek, melyeket nagyon nehéz
elhárítani, mert a mélytengeri halászhajókra általában súlyos
gazdaságossági kényszer nehezedik, a hatóságok pedig alig
ellenőrzik őket. Néhány ország van csak, amely komolyan
szabályozza a halászflottája rovására írható madárpusztítást.
Az egyik ilyen országban, Dél-Afrikában találkoztam egy
sikeres tonhalhalásszal, Deon Van Antwerpen kapitánnyal. A kis
fokvárosi kikötőben velem volt Ross Wanless is, a biológus, aki
a BirdLife South Africa nevű szervezet madárvédelmi
programját vezeti. Wanless azért jött oda, a kikötőbe, hogy
meghallgassa Van Antwerpen panaszait, aki nagyon elégedetlen
a tengeri madarakra vonatkozó hatósági szabályokkal. Van
Antwerpen, aki testes, nagyhangú férfi, lemondón mutatott a
hajója tatjába, egy kosár halványzöld horgászsúlyra.
– Eddig már háromezret vesztettünk el ezekből a vackokból.
A horog másképpen irtja az albatroszt, mint a vonóhálós
halászat. Egy kis tengeri madár lebukik a víz alá, és felhoz egy
horgot, melyre csalétek van tűzve; megpróbálja letépkedni róla
a csalihalat, de közben az albatrosz lecsap rá, és mindenestül
lenyeli az egészet – fennakad a horgon, és belefullad a vízbe. Az
egyetlen megoldás súlyokat aggatni a zsinórra, hogy a horog a
csalival gyorsan lesüllyedjen olyan mélységbe, ahol a madarak
már nem érik el. Csakhogy egy ilyen fémsúly egyhamar gyilkos
puskagolyóvá is változhat, amikor felhúznak a hajóba egy
ötvenkilós tonhalat, és az esetleg elpattanó zsinór fejbe találja a
legénység valamelyik tagját. A BirdLife ajánlása szerint a