szigeten.
Ahhoz, hogy megakadályozzuk egy faj kipusztulását, először is
tudnunk kell a létezéséről. Érzékszervi bizonyítékot kell
szereznünk róla, miközben a tengeri madarak éppenséggel
mesterei a rejtőzésnek. Vegyük például a bíborvörös
viharmadár esetét. 1867-ben egy olasz hajó, a Magenta, amely
tudományos kutatásokat végzett, valahol a Csendes-óceán déli
részén lőtt egy nagy testű, szürke-fehér tollazatú viharmadarat.
Több mint egy évszázadon át ez a példány volt az egyetlen
tudományos bizonyítéka a faj létezésének. Az ilyesmi azonban
felkelti a kutatók kíváncsiságát, és 1969-ben egy David Crockett
nevű amatőr ornitológus elutazott az Új-Zélandhoz tartozó
Chatham-szigetekre, hogy felkutassa a rejtélyes madarat. Bár a
szigetcsoport legnagyobb szigetén az európai és maori
farmerek már kivágták a fákat, hogy birkákat legeltessenek, a
délnyugati csücske még mindig erdős volt, és egy polinéz
népcsoport, a szigeteket évszázadok óta lakó moriori törzs
szemétdombjain kupacokban álltak egy ismeretlen viharmadár
csontjai. Crockett több beszámolóban is azt olvasta, hogy a
moriorik 1908-ban még vadásztak egy nagy testű, általuk
taikónak nevezett viharmadárra, melynek a húsát fogyasztották
is. Azt gyanította, hogy a taiko alkalmasint azonos lehet a
bíborvörös viharmadárral, mely talán azóta is ott fészkel még
az erdőben.
Az az erdőrész, ahová a moriorik taikót keresni jártak, egy