– Szó sincs róla. Ha rám hallgatsz, oda mész, ahová a kedved
tartja.
Vagyis azt mondtam neki, amit hallani akart. Nekem viszont
egyszerre kedvem támadt elmenni Kelet-Afrikába. Azelőtt
madármegfigyelésen jártam ott, és ez némileg
megkülönböztetett a bakancslistásoktól. De ezzel még nem
feleltem arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is utazom.
Hadd emlékeztessek a francia szociológus, Jean Baudrillard
szimulákrumelméletére: a fogyasztói kapitalizmus a valóságot a
valóság ábrázolásaival helyettesíti. Hacsak nem helikopterrel
vagy egymotoros repülőgéppel utazik az ember, nem
menekülhet a mellbevágó kontraszt elől, ami Kelet-Afrika
antilopoktól és elefántoktól nyüzsgő, tiszta, buján zöld nemzeti
parkjai és a parkokat körülvevő lelegelt, túlnépesedett,
szemetes vidékek között van: a Coca-Cola hegemóniája, a Del
Monte fegyveresekkel őrzött ananászültetvényei, a kínaiak által
a nyers szóda és a szén kiszállításának meggyorsítására épített
vasútvonalak és utak, az AIDS és az iszlám terrorizmus
kísértetei elől. A parkok szimulákrumként funkcionálnak, ahol
a turisták, akiknek a többsége fehér, és mind jómódú ember,
„átélheti” azt az „Afrikát”, amit kizárólag a pénzük hív létre. A
baobabfák és az akáciák igaziak, és a délszaki égbolt éjszakai
csillagképei csakugyan ismeretlenek az északi látogatóknak;
ennyi az, ami hitelesen afrikai. De ahogy manapság a hóviharba
kerülő emberek hajlamosak azt mondani, hogy „ez pont olyan,