mászott lefelé egy fa teljesen függőleges törzsén, vagy ahogy egy
sivatagi hiúz megnyúzott egy rágcsálót, aztán mint egy húsos
szendvicset, két falással elfogyasztotta. A legjobb macskás
pillanat azonban az volt, amire a legkevésbé számítottunk –
mert abban az évben megkésve jött meg az eső, viszont annál
több esett, és ezért, figyelmeztetett David jó előre, a magas
fűben valószínűleg nem sok állatot fogunk látni –: egy nőstény
gepárdot pillantottunk meg az útszélen. Feszülten figyelte az út
túloldalát, és anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét,
kedves kis vakkantásokat hallatott. David egy távoli partfalra
mutatott, ahonnan két kölyök nézett vissza a gepárdra kissé
tétován, a nyakukat nyújtogatva. Ki tud ellenállni két
aggodalmas gepárdkölyök látványának? Én legalábbis nem
tudtam – körülbelül öt percig. Aztán, miközben a gepárdshow
folytatódott, az anya összeszedte a kölykeit, és bevitte őket a fű
sűrűjébe, én meg elkezdtem a fákat fürkészni, hogy madarakat
nem látok-e.
A madarakkal az a helyzet, hogy bármilyen lelkiismeretesen
felkészül is az ember a várhatólag felbukkanó fajokból, mégis
meglepetésként éri, amikor csakugyan találkozik valamelyikkel.
A Serengetiben többször is végigautóztunk egy úton, abban a
reményben, hogy látunk egy szürkebóbitás pápaszemes
gébicset, de hiába. Aztán az utolsó délutánunkon a két Tomot
hátrahagyva, Daviddel és Geitannal még egyszer szerencsét
próbáltam. David azt találta ki, hogy lejátszik egy felvételt,