Jonathan Franzen - A világ végének vége

mozgásunkat is ilyennek látják.) A gnúk főleg a mérhetetlen
tömegükkel hatottak rám: aki gnút akart látni a Serengetiben,
mindig egyszerre legalább egy negyedmilliót látott, és mindig
egyes sorban vonulnak, amitől olyanok, mint a végtelen
hosszúságú szénszállító vonatok Montanában, láthatártól
láthatárig nyúlik a csorda. A víziló arról híres, hogy a
legveszedelmesebb vadállat Afrikában, nekem azonban az a
csorda, melyet egy tavacskában dagonyázni láttam, ahogy vizet
fújtak egymásra, és rózsaszín hasukat és kerek talpukat az ég
felé fordítva hemperegtek, egyben a legszeretetreméltóbbnak is
tűnt. Karizma dolgában azonban semmi sem versenyezhet a
kafferbivallyal. Olyan zordon pofával meredtek ránk, mint egy
kommandós, miközben valami egyáltalán nem tehenekre
emlékeztető intelligencia csillogott a szemükben. A
Ngorongorón láttam egy hatalmas bikát, amint nekiszegült
három álmos oroszlánnak, miközben a csorda elbűvölve nézte a
jelenetet. Hátra-hátrapillantva, mintha meg akarna győződni
róla, hogy a közönség figyel, lassan közeledett az
oroszlánokhoz, mígnem azok méltatlankodva felkászálódtak, és
elvonultak, hogy máshol folytassák az alvást. A bika a győztes
peckes lépteivel tért vissza az övéihez.
Ha megannyi film sztárjai voltak is már, a valóságban a
legnehezebb ezeket a nagymacskákat volt látni. Amikor aztán
egyszerre tizennégy oroszlánt pillantottunk meg egy fa ágai
közt aludni, főleg elégedettséget éreztem, amiért a legnagyobb
nőstény olyan nevetséges látványt nyújtott, ahogy egy faágon
végignyúlva hevert, hátsó lábait kétfelől esetlenül lelógatva. Azt
is nagyon érdekes volt látni, amikor egy leopárd fejjel előre