szimulákrum, tulajdonképpen attól függ, hogy ki nézi. Maguk az
állatok, kicsik és nagyok, egyszerűen csak elveszik, amit
kapnak, és élik az életüket, amennyire engedik nekik. Nemigen
tud azonban az ember megcsodálni egy elefántcsordát a
Serengetiben anélkül, hogy fel ne tenné a kérdést, vajon nem az
elefántcsontvadászok vagy a marhapásztorok elől menekültek-e
a park kerítése mögé. Ha meg akarunk szabadulni a
posztmodern kontextustól, a leghelyesebb, ha kissé szűkítjük a
fókuszt, és a látcsövünket valami apróságra irányítjuk.
A hosszúfarkú özvegypinty hímje a párzási időben széles,
hosszú farkat növeszt magának, amelynek hossza a teste
háromszorosát is elérheti – olyan hosszú, hogy amikor leszáll
egy bokorra, több ágat is beterít vele, és jól látható, hogy amikor
megpróbál felszállni, herkulesi erőfeszítéseket kell tennie a
szárnyaival. A szövőmadárfélék, egy csodálatos, tarkabarka
endemikus madárcsalád, vékony faágakra akasztják bonyolult
szövésű, gömb alakú fészkeiket, melyeknek olykor még
álbejáratot is eszkábálnak a ragadozók megtévesztésére;
amikor az ember azt látja, hogy az élénksárga narancs-
szövőmadár egy fűszállal a csőrében rászáll a fészkére, és ügyes
mozdulatokkal bedugdossa a többi fűszál közé, akkor egy olyan
külön kis világba lép be, amelynek a határai legfeljebb
kőhajításnyira húzódnak. A verdeső pacsirta (Mirafra
rufocinnamomea) – szerintem a legjobb kelet-afrikai madárnév
- szinte csak a párzási időben látható, amikor a hím nagyon
magasra felröppen, s aztán ott lebeg, és olyan szaporán csapkod
a szárnyaival, hogy úgy hangzik, mint amikor kártyát kevernek.
Amíg ez a verdesés tart, az ember úgy érzi, maga is ott lebeg a