Jonathan Franzen - A világ végének vége

réges-régen megállapítottuk, hogy mindig a háromnapos
kirándulásaink sikerülnek a legjobban. Arra gondoltam, hogy
ha most majd három hétig leszünk összezárva egy hajón, még
az is előfordulhat, hogy új lehetőségeket fedezünk fel
magunkban. Valami olyasmit fogunk csinálni együtt, amiről
aztán majd egész életünkben elmondhatjuk, hogy azt a
bizonyos dolgot együtt csináltuk végig.
Tehát beleegyeztem, hogy egy évvel elhalasszuk az utat.
Magam is átköltöztem Santa Cruzba. De aztán az történt, hogy a
barátnőm mamája sajnálatosképp elesett, ő pedig még jobban
vonakodott attól, hogy egyedül hagyja. Végül is beláttam, hogy
talán nem kellene még jobban megnehezítenem az életét, és
felmentettem az utazás alól. Szerencsére Tom bátyám, a
barátnőmön kívül az egyetlen olyan ember, akiről el tudtam
képzelni, hogy együtt töltsek vele három hetet egy szűk
kabinban, éppen akkor ment nyugdíjba, és kész volt beugrani a
barátnőm helyett. Módosítottam a helyfoglalást családi ágyról
két egyszemélyes fekhelyre, aztán rendeltem két pár szigetelt
gumicsizmát és egy gazdagon illusztrált útikalauzt az
antarktiszi állatvilághoz.
De még akkor sem jött ki a számon, pedig már közeledett az
indulás dátuma, hogy az Antarktiszra megyek. Mindig csak úgy
beszéltem róla, hogy „valószínűleg az Antarktiszra megyek”.
Tom arról számolt be, hogy ő már izgatottan várja az utat,
bennem azonban csak egyre erősödött a valószínűtlenség
érzése, és nyoma sem volt bennem semmiféle kellemes
előérzetnek. Lehet, hogy ez azért volt így, mert az Antarktisz
engem a halálra emlékeztet – az ökológiai halálra, amivel a