látogatást a szeretetotthonban, ahol a nagynéném élt. Az ágyán
fekve találtuk, embriópózban. Walt gyengéden megetette
fagylalttal, és aztán pudinggal. Amikor bejött egy nővér, hogy
kicseréljen egy ragtapaszt a csípőjén, Fran könnyekben tört ki,
az arca eltorzult, mint egy csecsemőnek, és jajveszékelt, hogy ez
neki fáj, nagyon fáj, és rettenetes, és ne bántsák.
Végül elbúcsúztunk, otthagytuk a nővérrel, és visszamentünk
Walt lakásába. Fran ide is magával hozta Doverből a rideg,
barátságtalan berendezést, most azonban már némi
agglegényes rendetlenség – itt-ott egy-egy magazin, zabpelyhes
doboz – enyhített a halálos szorításán. Walt egyszerű szavakkal,
megindultan beszélt Gail elvesztéséről, és arról, hogy mi legyen
a régi holmijával. Nem akarnám-e elvinni valamelyik rajzát?
Vagy nem kérem-e a Pentax SLR-t, amit tőle kapott? A rajzok
iskolai munkának tűntek, fényképezőgépre pedig nem volt
szükségem, de úgy éreztem, Walt nagyon szeretne túladni
egypár olyan dolgon, amit nem akart egyszerűen csak
odaajándékozni valami jótékonysági szervezetnek. Úgyhogy azt
feleltem, köszönöm szépen, ha nekem adja.
Santiagóban, egy nappal azelőtt, hogy elrepültünk volna
Argentína déli csücskébe a chartergéppel, Tommal részt
vettünk a Lindblad által adott welcome fogadáson a Ritz-
Carlton báltermében. Minthogy a hajónkon, a National
Geographic Orionon a jegyek 22 ezer dollárnál kezdődtek, és
majdnem a duplájáig is felmentek, eleve természetbarát