Jonathan Franzen - A világ végének vége

járó természetvédő házaspár, Chris és Ada. Adának volt egy
húga, aki a Lindbladnál dolgozott, és egy lemondás miatt, tíz
nappal az indulás előtt felajánlottak nekik egy luxuskabint,
leszállított áron. Ez csak fokozta irántuk való testvéri
érzelmeimet. Bár én megengedhettem magamnak a teljes árat,
a magam kedvéért sohasem választottam volna ilyen Lindblad-
féle luxusutazást; kizárólag a kaliforniai barátnőm kedvéért
tettem, hogy némileg enyhítsem számára az antarktiszi
megpróbáltatásokat, és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha
csak véletlenül csöppentem volna bele ebbe a luxusba.
Másnap, az ushuaiai repülőtéren, Argentínában, mi Tommal
az útlevél-ellenőrzésnél egy nagyon lassan haladó sor legvégére
kerültünk. A Lindblad utasítása szerint az indulás előtt, még
otthon befizettem a „viszonossági díjat”, amit Argentína az
amerikai turistákra kiró, Tom azonban már három évvel
korábban is járt Argentínában. Az argentin állam hivatalos
weblapja nem engedte, hogy újra befizesse a díjat. Ezért
kinyomtatta az elutasítást, amit elhozott magával, és úgy
gondolta, hogy ez, meg az útlevelében ott virító argentin
illetékbélyegek majdcsak átsegítik a határon. Ámde tévedett.
Miközben a Lindblad többi utasa beszállt a buszokba, amelyek
egy kis sétahajókázásra vitték őket egy katamaránon, mi egy
tisztviselővel vitatkoztunk. Eltelt egy fél óra. Aztán még további
húsz perc. A Lindblad alkalmazottjai a hajukat tépték. Végül is,
amikor már úgy tűnt, hogy Tomnak mégiscsak megengedik
másodszor is befizetni a díjat, kirohantam az ajtón, és
felszálltam az egyik buszra, ahol dühös pillantások fogadtak.
Még el se kezdődött az utazás, máris mi lettünk azok az utasok,