Jonathan Franzen - A világ végének vége

márkaneve, a National Geographic félrevezetett, ezért
tudományos élményre számítottam, holott csak
fényképezkedésről volt szó. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a
szervezőknek előbb-utóbb meggyűlik velem a bajuk.
A következő napok során megtanultam, mit kell kérdezni, ha
az ember esetleg ismeretséget köt valakivel egy Lindblad-hajó
fedélzetén: „Önnek ez az első Lindbladja?” Avagy: „Ön máskor
is volt már Lindbladon?” Engem kissé zavart ez a szóhasználat,
mert azt a benyomást keltette, mintha a „Lindblad” valami
pontosan nem meghatározható, de nagyon drága szellemi dolog
lenne. Doug általában azzal kezdte az esti összefoglalóit a
szalonban, hogy nekünk szegezte a kérdést: „Akkor ez most egy
jó nap volt, vagy egy jó nap volt?” – aztán várta a tapsot.
Továbbá feltétlenül gondoskodni akart róla, hogy tisztában
legyünk vele, micsoda áldott szerencsénk volt, hogy olyan sima
volt az átkelésünk a Drake-átjárón, mert ezáltal arra is maradt
időnk, hogy a dingijeinkkel partra szálljunk a Barrientos-
szigeten, az Antarktiszi-félsziget közvetlen közelében, amiben
korántsem minden Lindblad-expedíciónak van része.
A Barrientos-szigeten már a vége felé járt a szamárpingvin és
az állszíjas pingvin költési idénye. Némelyik csibe már kikelt a
fészekből, és követte a szüleit a tengerbe, ami a pingvinek
kedvenc tartózkodási helye, s egyben egyetlen élelemforrásuk
is. De azért még sok ezer madár volt kinn, a szárazföldön is. A
szürke pihés csibék utánavetették magukat minden felnőttnek,
amely esetleg szülőjük lehetett volna, és felöklendezett élelmet
koldultak tőlük, vagy egymáshoz bújva kerestek védelmet a
sirályszerű halfarkasok ellen, amelyek az elárvult vagy gyenge