Jonathan Franzen - A világ végének vége

fejemben, hogy fog dühöngeni Doug, ha kiderül, hogy tévedtem,
amikor hirtelen megpillantottam az előbbi kis jéghegyet.
Chrisszel és Adával ott álltunk a korlátnál, és merőn néztük a
távcsövünkön át. Ezúttal azonban nem volt mögötte semmi,
legalábbis nem láttunk semmit, mígnem aztán a hajó megállt, és
visszafordult. A rádiók türelmetlenül sisteregtek. Majd miután a
kapitány megint nekivezette a hajót a jégnek, Chris mégiscsak
megpillantott egy ígéretes madarat, amint éppen belevetette
magát a vízbe. Ada azonban úgy látta, hogy éppen
visszaszökkent a jégre. Chris ráirányította a távcsövet, hosszan
belenézett, majd fapofát öltve felém fordult:
– Stimmel – mondta.
Összecsaptuk a tenyerünket. Elmentem Graser kapitányért,
aki csak belesandított a távcsőbe, és csak annyit mondott:
– Hoppá! Ez tényleg egy császárpingvin. Egy császárpingvin!
Épp, amire vártam. – Elmondta, hogy azért hitt nekem, amikor
szóltam neki, mert az egyik korábbi útján maga is látott egy
magányos példányt errefelé. Aztán további hoppázás közben
indiántáncot lejtett örömében, majd lesietett a
gumicsónakokhoz, hogy közelebbről is megnézze magának a
madarat.
A pingvin, amelyet a kapitány a korábbi útján látott,
kivételesen barátságos vagy kíváncsi természetű madár volt, én
pedig alkalmasint ugyanarra a példányra bukkantam rá, mivel
láttuk, hogy amint a kapitány elindult hozzá, a madár hasra
vetette magát, és szánkázva elindult feléje. Doug a
hangszóróban bejelentette, hogy a kapitány izgalmas
felfedezést tett, ezért megváltozott az útiterv. A már kinn, a