Jonathan Franzen - A világ végének vége

sorsdöntő jelentőségének, elrohantam a hajóhídra, ahol
összefutottam a személyzet legrokonszenvesebb természetbarát
tagjával, aki épp Doug „akciója” felé sietett. Megragadtam a
kabátja ujját, és közöltem vele, hogy azt hiszem, egy
császárpingvint láttam.
– Egy császárt? És ez biztos?
– Kilencven százalékig.
– Ellenőrizni fogjuk – mondta, és otthagyott.
Nem úgy hangzott, mint aki komolyan gondolja, ezért
leszaladtam Chris és Ada kabinjához, bekopogtam hozzájuk, és
elmondtam nekik a hírt. Áldja meg őket az ég, amiért hittek
nekem. Levetették a mentőmellényüket, és feljöttek velem a
hajóorrba. Sajnos időközben a nyomát vesztettem, hogy hol
láttam a pingvint; olyan sok kicsi jéghegy úszott a jégen. Megint
elmentem a hajóhídra, ahol ezúttal a személyzet egy másik
tagjával találkoztam, egy holland nővel, akitől már kielégítőbb
választ kaptam:
– Egy császárpingvint! A császárpingvinek nagyon fontosak
nekünk; azonnal tudatnunk kell a kapitánnyal.
Graser kapitány gyors mozgású, szikár német ember volt, aki
alighanem idősebb lehetett, mint amennyinek tetszett. Először
is azt tudakolta, pontosan hol láttam a madarat. Legjobb
tudásom szerint megmutattam neki az irányt, ő pedig azonnal
hívta Dougot rádión, hogy arrébb fogja vinni a hajót. A rádióból
kihallatszott, hogy Doug kétségbe van esve. Végtére is egy akció
közepén volt! És most a kapitány arra utasítja, hogy függessze
fel.
Éppen ahogy a hajó mozgásba lendült, nekem meg az járt a