nem volt bennük semmi gyanakvás), teljesen elveszítettem az
érdeklődésemet az elhagyott bálnavadásztelepek
végiglátogatása iránt. Az utazás ötödik napján, Déli-Georgia
szigetén már Doug hangján is érződött egy kis unottság, amikor
bejelentette:
– Azt hiszem, ma megint kajakozni fogunk. – Mintha
Vladimirt és Estragont hallottam volna a Godot-ból, amikor
minden elképzelhető foglalatosságot kimeríve, úgy döntenek,
hogy „jöjjön a fa”.
Az utolsó nap vége felé, amit jórészt a bridzsasztalnál
töltöttem, holott odakinn több száz, potenciálisan nagyon
érdekes tengeri madár kerengett a hajó körül, lementem a
szalonba, hogy meghallgassak egy klímaváltozásról szóló
előadást. Az előadást a drónröptető ausztrál tartotta, akit
Adamnak hívtak, és akit az utasok fele se jött el meghallgatni.
Nem is értettem, hogy a Lindblad miért épp az utolsó napra
tűzött ki egy ilyen fontos előadást. A jóindulatú magyarázat
szerint bizonyára azért, mert a Lindblad, mely nagyon rátarti
az ökológiai tudatosságára, azt akarta, hogy az út során
megcsodált természeti szépségek megőrzésének felfokozott
vágyával eltelve térjünk haza.
Adam bevezető szavai azonban más magyarázatra utaltak.
– Az utaselégedettségi karton – mondta – nem arra való, hogy
tudassuk, mit gondolunk a klímaváltozásról. – Kissé feszengve
heherészett. – Ne a rossz hír hozóját büntessék. – Aztán feltette
a kérdést, hogy hányan gondolják közülünk, hogy változóban
van a Föld éghajlata. Mindenki feltette a kezét. És hányan
gondoljuk úgy, hogy emberi tevékenység okozza az
blacktrush
(BlackTrush)
#1