Jonathan Franzen - A világ végének vége

szinte kivétel nélkül rettenetesen elunja magát. Miután kereken
harminc órát rászántam erre a foglalkozásra, de mindössze
egyetlenegy érdemleges madarat láttam, egy kergueleni hojszát,
visszavonulót fújtam, és inkább a bridzs társasági időtöltését
választottam.
A többi játékos, Diana, Nancy és Jacq seattle-i volt, és egy
bizonyos könyvklub tagjai voltak, melynek több más tagja is ott
volt a hajón. Chrisen és Adán kívül velük is jól
összebarátkoztam. Az egyik első partinkon valami nagy
ostobaságot csináltam, mire Diana, aki egyébként félelmetes
hírű csődjogász volt, rám nevetett, és azt mondta: „Na, ezt jól
elszartad.” Én pedig ettől mindjárt megszerettem. Egyáltalában,
nagyon élveztem, hogy mindenki olyan szabadszájú az
asztalnál. Amikor a partnerem, Nancy, egy villás targoncákat
forgalmazó cég tulajdonosa, megcsinálta az út első szlemjét, és
én megjegyeztem, hogy akkor most már minden ütés az övé
lesz, ő rám szólt: „Ne szólj bele, faszikám, mert végig akarom
játszani.” Később biztosított, hogy ezt ő csak merő szeretetből
mondta. A harmadik játékos, Jacq, aki szintén jogász volt,
elmondta, hogy Diana írt egy színdarabot egy általa rendezett
hálaadás napi vacsoráról, amelyen Jacq is részt vett, és amely
alatt Diana betegeskedő férje ott halt meg az ágyában, a
nappaliban. Egyébként Jacq volt az egyetlen az utasok közül,
akin tetoválást láttam.
Akárcsak a Varázshegyben, az expedíció első napjai is lassan
teltek, és emlékezetesek voltak, aztán egy kicsit felgyorsult az
idő múlása. De miután legnagyobb megelégedésemre
találkoztam néhány déli-georgiai pityerrel (bűbájosak voltak, és